Az öcsém

Ha Skócia, akkor Glamis, az a bizonyos középkori vár, ahol minden szobára jut egy rejtély és egy kísértet. Évek óta tervezzük ezt az utazást, de mindig közbejön valami, vagy éppen nem jön, mondjuk a pénz. Végül az öcsém kijelentette, hogy ez így nem mehet tovább. el kell utaznunk akárhová, és az lesz Glamis. Kaptunk is mindjárt négy ajánlatot – Keszthely, Bonnya, Zamárdi, Sopron – és csak rajtunk múlt, hogy melyikből csináljuk meg a mi saját Glamis-ünket.

Bonnya mindjárt kiesett. Az öcsém azt mondta, erről még sosem hallott, akkor pedig nincs is. Harminc kilométer a Balaton. Sétának sok, Skóciának kevés.

Zamárdit én szavaztam le, mert mit keres egy városnévben a szamár? Sopronba menjünk, mert ott van a Kékfrankos és a Tűztorony.

Így hát Keszthelyt választottuk, mert ott maradt gyerekkorában a nagymama, és legendákat mesélt egy nagy rétről, ahol köménymagot lehetett szedegetni. A vízpartról, ahol kagylókat és csigákat talált a fövenyben. A kastélyról, ahol van egy könyvtár, és a könyvtárban egy könyves szekrény, ami igazából ajtó, de már elfelejtette, hová vezet.

A szállodában egy kicsit akadékoskodtak, de nem baj, ezt már megszoktuk mindketten. Várhidi úr később érkezik? – Ez a cerkófmajom nem látja, hogy az öcsém itt áll mellettem, életnagyságban, csak azért engedett előre, mert én jobban értek németül, és nem lehet tudni, ki mindenkivel futunk össze itt Keszthelyen.

A köménymagos rét már nem volt meg, pedig nagyon kerestük. Öcsém szerint a nagymama rosszul emlékszik, a két világháborút is mindig összekeverte, pedig az elsőben még nem is élt. Aztán megittunk két korsó sört, és nagyon jó kedvünk lett, el is énekeltük azt a szép magyar nótát, hogy három deci köménymag, jaj, de lácsó legény vagy. Nem értem én az embereket, mi van abban, ha valakinek egy üdülőhelyen jó kedve támad, és ugrál egy kicsit? Kikapcsolódni jöttünk, vagy nem?

Ezek viszont megbökik a mutatóujjukkal a homlokukat, és mindenféle gyanús kézmozdulatot produkálnak, mintha nem lennének náluk otthon.

Elmentünk Hévízre is, mert azt úgy kell, közel van, és nem lehet kihagyni a lótuszokat. Két jegyet kérek, mint rendesen, a néni egyet ad. Kettőt kértem! – Kinek lesz a másik? – Az öcsémnek. – Volt egy kis csodálkozás, mi az, hogy valaki nem a férjével-feleségével-ruppós barátjával utazik, de mit csináljunk, nekünk ez így jó. Mindig is nagyon jól kijöttünk egymással. Jöhet akárhány barát-társ-haver-koma, nekem az öcsém marad a legfontosabb.

Nagyot nézett a néni, az egyik szeme erre kajla, a másik arra, de ideadta a két jegyet, és végre megnézhettük a lótuszokat.

Pontosan olyanok voltak, mint a képeslapon.

Jól van, mondta az öcsém, a szórakozás megvolt, most már jöhet Glamis.

Szegény Festetics, ha tudta volna, minek nevezzük ki a kastélyát! De legalább láttunk egy kísértetet, éppen jött lefelé a lépcsőn. Az öcsém meg akarta tapogatni, hogy nem csalás-e, de keresztülment rajta a karja, szóval tényleg jelenés volt. És a könyvtárban is akadt egy hely, ahol sokkal hidegebb volt, mint a többi sarokban. A folyosó egy részét kordonnal zárták le. Szeretem, ha figyelmeztetnek, hol kell keresni a rejtélyeket. Az öcsém persze átbújt a kordon alatt, és nagyban vizsgálgatta a falon lógó ősanyákat, nincs-e mögöttük titkos ajtó vagy alagút. Mentem volna én is, de nem engedett az idegenvezető. Rám mordult: Láthassa, hogy ott gordon van! – Most akkor mi van, az öcsémnek szabad, nekem miért nem?

A férfiakkal mindig kivételeznek.

Az öcséjének se szabad, gyűjjék ki a gordon mögül.

Szabályosan összevesztünk, mert azt állította, hogy nincs ott senki, és nekem valószínűleg nem is öcsém van, hanem téveseszmés bipolárisom. Egy idő után feladtam, mert mindenki szánakozva nézte ezt az ütődöttet, nekem meg különben sem volt új a helyzet. Az öcsém négy éve frontálisan ütközött egy kamionnal, és azóta számos problémája van – sokszor hiába kér egy buszjegyet, átnéznek rajta – vagy a pincér nem hozza ki a megrendelt ételt – de most komolyan, úgy tesznek, mintha láthatatlan lenne az öcsém.

Megbolondultak ezek?