Ezt a drága anyám mondta. Ő  Ezt a drága anyám mondta. Ő meg tudta tenni - én nem. Odáig

eljutottam, hogy elfogadtam a másikat olyannak, amilyen.

Megértettem. Sajnáltam is. De nem szerettem. Ő meg szerette!

Mi volt a titka? Egyszer erről faggattam, és azt mondta:

"Nézd, minden ember hülye. Iszik, nagyhangú, önző, rendetlen,

vagy bosszantóan precíz, könnyelmű, komor, gátlásos,

gátlástalan, nem mosdik, tisztaságmániás, teli van

szorongással, bizonytalansággal, néha durvasággal,

gyávasággal, gyengeséggel, hirtelen haraggal és sérelemmel.

Sorolhatnám még. Minden ember gyári hibás. Én is, te is. Azt

hiszed, te nem vagy 'hülye'? Mégis szeretlek. Abban a

hatalmas zsákban, amelyet a lelkemben nyitottam neked,

minden rossz tulajdonságod belefér. Reggelig tudnám sorolni,

mi miatt nem vagy szeretetre méltó. Mégis szeretlek! Ha nem

így működnénk, nem lenne szeretet a világon! Nincs olyan

ember, akinek ne lenne rossz természete, akinek ne lennének

bűnei, tüskéi, démonai, bosszantó tulajdonságai. Nincs olyan

lélek, akiben ne lenne szemét. Még a szentekében is van! De

mennyi! A szeretethez bőséges lélek kell, egy nagy szemetes

kosár, ahová a másik minden rossz tulajdonságát, vacakságát,

bosszantó megnyilvánulását belehajítom. Kidobom vagy

elfelejtem."

Nem értettem, s ezért még hozzátette:

"No, nézd! Vegyük csak azt, ami téged illet: ordítva születtél.

Minden éjszakámat végigbömbölted hároméves korodig.

Követelődző voltál. Önző, mohó. Csak arra kellettem neked,

hogy adjak. Hogy etesselek, fürdesselek, mert hogy el ne

felejtsük, naponta többször bepisiltél és összeszartad magad!

Olyan büdös voltál, hogy minden idegen kiment a szobából. Én

meg bírtam. Nem zavart. Sőt, mosolyogtam rajta. Életem

legszebb korszakához tapad az a mások számára borzalmas

bűz, ami belőled áradt. Éjszaka féltél, fölébresztettél, hozzám

bújtál. Évekig nem tudtam aludni miattad. Az utcán lusta voltál

járni, föl kellett emelni téged, és cipelni, mert te élvezted, én

meg nyögtem alattad. Ha nem vettelek föl a nyakamba, bőgtél,

de olyan kétségbeesett üvöltéssel, hogy szégyelltem magam a

járókelők előtt: azt hitték, öllek téged. Így kezdődött a

kapcsolatunk! És látod: szerettelek! Ne hidd, hogy egy

párkapcsolatban, egy barátságban, vagy akármilyen emberi

viszonyban másképp működik a szeretet! Nem! Ha valakit

megszeretsz, vegyél hozzá egy jó nagy szemeteszsákot.

Minden nap dobd bele a másik hibáit! És felejtsd el! Nézz a

szemébe! Ember ő is, szegény, mint te, és teli van hibával. Ne

azt nézd, hanem a szemeit! Csakis a szemeit! Vagy még

inkább: a szívét!"

Müller Pétermeg tudta tenni - én nem. Odáig

eljutottam, hogy elfogadtam a másikat olyannak, amilyen.

Megértettem. Sajnáltam is. De nem szerettem. Ő meg szerette!

Mi volt a titka? Egyszer erről faggattam, és azt mondta:

"Nézd, minden ember hülye. Iszik, nagyhangú, önző, rendetlen,

vagy bosszantóan precíz, könnyelmű, komor, gátlásos,

gátlástalan, nem mosdik, tisztaságmániás, teli van

szorongással, bizonytalansággal, néha durvasággal,

gyávasággal, gyengeséggel, hirtelen haraggal és sérelemmel.

Sorolhatnám még. Minden ember gyári hibás. Én is, te is. Azt

hiszed, te nem vagy 'hülye'? Mégis szeretlek. Abban a

hatalmas zsákban, amelyet a lelkemben nyitottam neked,

minden rossz tulajdonságod belefér. Reggelig tudnám sorolni,

mi miatt nem vagy szeretetre méltó. Mégis szeretlek! Ha nem

így működnénk, nem lenne szeretet a világon! Nincs olyan

ember, akinek ne lenne rossz természete, akinek ne lennének

bűnei, tüskéi, démonai, bosszantó tulajdonságai. Nincs olyan

lélek, akiben ne lenne szemét. Még a szentekében is van! De

mennyi! A szeretethez bőséges lélek kell, egy nagy szemetes

kosár, ahová a másik minden rossz tulajdonságát, vacakságát,

bosszantó megnyilvánulását belehajítom. Kidobom vagy

elfelejtem."

Nem értettem, s ezért még hozzátette:

"No, nézd! Vegyük csak azt, ami téged illet: ordítva születtél.

Minden éjszakámat végigbömbölted hároméves korodig.

Követelődző voltál. Önző, mohó. Csak arra kellettem neked,

hogy adjak. Hogy etesselek, fürdesselek, mert hogy el ne

felejtsük, naponta többször bepisiltél és összeszartad magad!

Olyan büdös voltál, hogy minden idegen kiment a szobából. Én

meg bírtam. Nem zavart. Sőt, mosolyogtam rajta. Életem

legszebb korszakához tapad az a mások számára borzalmas

bűz, ami belőled áradt. Éjszaka féltél, fölébresztettél, hozzám

bújtál. Évekig nem tudtam aludni miattad. Az utcán lusta voltál

járni, föl kellett emelni téged, és cipelni, mert te élvezted, én

meg nyögtem alattad. Ha nem vettelek föl a nyakamba, bőgtél,

de olyan kétségbeesett üvöltéssel, hogy szégyelltem magam a

járókelők előtt: azt hitték, öllek téged. Így kezdődött a

kapcsolatunk! És látod: szerettelek! Ne hidd, hogy egy

párkapcsolatban, egy barátságban, vagy akármilyen emberi

viszonyban másképp működik a szeretet! Nem! Ha valakit

megszeretsz, vegyél hozzá egy jó nagy szemeteszsákot.

Minden nap dobd bele a másik hibáit! És felejtsd el! Nézz a

szemébe! Ember ő is, szegény, mint te, és teli van hibával. Ne

azt nézd, hanem a szemeit! Csakis a szemeit! Vagy még

inkább: a szívét!"

Müller Péter