Aratók éneke

Szerettem mindig, ha nagyszülém mesélt,
A múltban sétáltam követve szavát,
Egyre színesebbnek láttam a regét,
Míg zsibongva éledt a letűnt világ.

***

Hej, mikor ifjú leányka voltam,
És aratni vitt magával jó apám,
Ki első kaszás volt az uradalomban,
Mondta: - "Markot szedni jó lesz ez a lyány."

Nem illendő kakasnak hálnia,
Ha nékünk dolgunk volt ő se henyéljen,
Szekérre szállt a morcos kompánia,
Hogy pirkadattal a mezőre érjen.

Hajnali szélben, mint aranyló tenger,
Lágyan hullámzott a beérett élet,
S duzzadt szemeiktől lehajló fejjel
Állottak elébe kifent pengének.

A férfiak sorban vágták a rendet,
Tarlójára dőlt millió búzaszál,
Mit fehércselédek kévékbe szedtek,
Tüsténkedtem én is néném oldalán.

Csípett a verejték égető napon,
Sarló, kaszanyél marta a tenyeret,
Mit sem fogyott a büszke szorgalom,
Gyűjtöttük a kalászt, drága szemeket.

"Tán néma vagy te lyány," - szólott valaki -
"A szép nótára anyád nem tanított?"
Csendültek a nóta első hangjai,
Kiderült, dalhoz mindenki konyított.

"Most azt hogy a... , No és azt ismered-e..."
Kívánságok árját fújta szolganép,
Tán akkor ott volt a nóták mezeje,
S pacsirtákkal vívott sok repedt fazék.

Delelőn bodza hűvösét kerestük,
Várt reánk leves és cipó, szép kerek,
Míg faltuk, tikkadtan az utat lestük,
Hol késik a léha vízhordó gyerek.

"Mihaszna! Nékem egy garast sem érnél!"
- A szőke fiút korholtam nevetve -
"Felforrt ez a víz mire ideértél!"
S míg ittam, szemét ingemen feledte.

Hm...

Nem volt ám kombájn, rút füstölő gépek,
Mégis ropogósra sült az új kenyér,
Varázsos illattal üzent az égnek,
Akkor már nem sajgott a repedt tenyér.

***

Szerettem mindig, ha nagyszülém mesélt,
Míg áhítattal ittam minden szavát,
Elevennek láttam hajdani regét,
És véltem hallani aratók dalát.

De feszült bennem a kérdés, mely komoly,
Mit gyermeki ésszel fel nem érhetek,
Hogy kemény élet és a korgó gyomor,
Miként csalhat az ajkakra éneket?
Ábrahám István
(Tán így mesélte...)

   

 

Államiságunk ünnepe

Ím a nyarat koronázza augusztus hava.
Királyságot hirdet nekünk, mint a korona.
Magasztos király a nyárban, benne ős erő.
Áldása, mely harmatoz ránk, gyümölcsérlelő.

Államiságunk ünnepe, legnagyobb ünnep,
Ezer éves királyságunk, megtart bennünket.
Magyaroknak koronája, népünket jelenti,
Megszentelt tárgy, jogi személy, időknek feletti!

Azt hirdeti, országunknak léte földön, égen,
Örökkön az Istennél van, ahogy egykor régen.
Új kenyér az új búzából, szalagdíszben áll,
Piros-fehér-zöld e szalag, s éhezőkre vár.

Éhezzük mi szép és igaz, az emberi szót,
Magyar létnek biztonságát, és a földi jót.
Mivé lettünk, István király, tekints végre ránk!
Ugye zokogsz, fáj a szíved országod iránt!

Legyen bőség, jövőnk nekünk, legyen sok gyerek.
Legyen kenyér, legyen gyümölcs amit egyenek!
Legyen bor, békesség, búza, erény, szeretet,
Legyen munka, megbecsülés, s boldog emberek!

Ím augusztus üzenete, s huszadika vár.
Ünnepeljünk újra ismét, István a király!
Nemzedékről-nemzedékre mindig így legyen.
Áradjon ránk áldás, erő, bőség, kegyelem!
Szuhanics Albert