LETÉSZEM A LANTOT

/részlet/

Letészem a lantot. Nehéz az.

Kit érdekelne már a dal.

Ki örvend fonnyadó virágnak,

Miután a törzsök kihal:

Ha a fa élte megszakad,

Egy percig éli túl virága.

Oda vagy, érzem, oda vagy

Oh lelkem ifjusága!

Arany János

Arany János életrajza nem olyan látványos, mint a kortárs Petőfié vagy Jókaié. Ifjúkori vándorszínész kalandja kudarccal végződött, s mivel hazatérve idős szüleit súlyos betegen találta, életét mintegy vezeklésként rendezte be, példás hivatalnokká vált. Attitűdjére haláláig jellemző a feladatteljesítő beállítottság; igaz, ennek ellentételeként kifejlődött benne a gúzsba kötve táncoló ember belső szabadsága, a dolgok és a "világ" ironikus, illetve humoros eltávolításának képessége.

Arany János 1817. március 2-án született Bihar megyének ma Romániához tartozó, Nagyszalonta nevű községében és csodával határos, hogy a mélységből indult, kivételes értelmű fiatalember hogyan volt képes olyan nagy és sokoldalú műveltségre szert tenni, miként sajátított el olyan nyelvi kultúrát, hogy férfikorára már otthonosan olvassa a latin, görög, német, angol és francia irodalom remekeit. Későbbi kritikái és tanulmányai az esztétikai igényesség mellett olyan udományos felkészültségről tesznek bizonyságot, hogy a Tudományos Akadémia nem hiába választotta tagjai közé. Irodalomtudományunknak is az egyik legfőbb klasszikusa. Mint kritikus és esztéta pedig a realizmus igényének megfogalmazója. A tudós és a felkészült elmélkedő az alap és a háttér a költőhöz. Erről a költőről azt szokták mondani, hogy irodalmunk legnagyobb epikusa, vagyis művészi alkatánál fogva elbeszélő. S ez igaz is, csak nem a teljes igazság. Mert a nagy epikus ugyanakkor legnagyobb lírai költőink közé is tartozik. Olyan költemények, mint az Ősszel, a Dante, a Széchenyi emlékezete és a végső ciklus, az Őszikék számos darabja, például az Epilógus lírai költészetünkben is a Petőfi—Ady—József Attila jelezte nagyságrendbe tartozik. Még akkor is, ha elsősorban valóban epikus költő, akivel nagyságban senki sem vetekszik irodalmunkban.

Arany János 1845-ben kezdte írni az Elveszett Alkotmányt, amit beküldött a Kisfaludy Társaság vígeposz-pályázatára, és a pályadíjat el is nyerte, bár Vörösmarty bírálta hexametereit. A bíráló szavak további munkára késztették Aranyt.

A Toldi: 1846-ban a Kisfaludy Társaság újabb pályázatot írt ki. Ezt a pályázatot Erdélyi János készítette elő, s az ő utasítására vették fel a követelmények közé a népies formát. A pályázat szövege: „Készítessék kőltői beszély, versben, melynek hőse valamelyt, a nép ajakain élő történeti személy, pl.: Mátyás király, Toldi Miklós, Kádár vitéz stb. Forma és szellem népies legyen. Beküldés határnapja: nov. 26. 1846. Jutalma 15 db arany.” A Toldi már egyöntetű győzelmet aratatott, s nem csak a pályadíjat nyerte meg (1847. február 6-án, amikor a társaság a kitűzött 15 aranyat kivételesen húszra emelte), hanem bírálói ámulatát is. Egyszerre ünnepelt költő lett, jeles írók figyelme fordult feléje, és Petőfi volt az első, aki üdvözlésére sietett. Egy évre rá a Kisfaludy Társaság is tagjai közé választotta.

Ezidőtől kezdve folyamatosan írogatott az Életképekbe és a Pesti Divatlapba kisebb költeményeket. 1847-ben készítette el Toldi estéjét és mellette Murány ostromát. Petőfivel szoros barátság alakult ki. Levelezésük jelentős kor- és irodalomtörténeti dokumentum.

1848–49-ben néhány közéleti helyzetdalt írt (Nemzetőr dal), de nem hozott létre jelentékeny esztétikai értéket, mivel a közösségi hangnem távol állt szubjektív líraiságától. Világos után egy ideig bujdosni kényszerült, majd 1850-ben házitanító lett Geszten, a Tisza családnál. Szemléletének ellentmondásaira jellemző, hogy a bukott forradalmat kétféleképpen értékelte: elégikusan és ironikusan.

1851-ben Arany tanár volt a nagykőrösi gimnáziumban. A hely parlagiassága feloldhatatlan ellentmondásba került tehetségével. Csak 1860-ban sikerült felköltöznie Pestre. Belső feszültsége lírai versek írására ösztönözte. Lírája ebben az évtizedben bontakozott ki legsokoldalúbban. Mélyen átélte a polgárosodó világ elidegenedését.

1879-ben készült el Toldi szerelme című elbeszélés tizenkét énekben, amelynek kiadása két hónap alatt elfogyott. A Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság is jutalmával tüntette ki. Élete végén Arany nagyobb vállalkozásai közül csak a Toldi szerelmét fejezte be.

Aranyt a bukott forradalmi korszak írójának szokás tartani. Igaz, a forradalom alatt lapot is szerkesztett (Nép Barátja), a szabadságharc ügye mellett végig kitartott, s mélyen átélte a bukás tragikumát. Rezignációja világlátásából is szervesen következett. Nemcsak a Toldi estéjére hivatkozhatunk, hanem A rab gólyára is.

Ettől fogva egész haláláig keveset dolgozott, mert egészsége meggyöngült: 1868-ban veszélyes máj- és bélgyulladást állapítottak meg. 1870-ben megoperálták, és több epekövét távolították el. Hallása és szeme is gyöngülni kezdett, de gondos étrendjének köszönhetően néha még hivatalos állását is folytatta.

Az 1870-es évek során befejezte a Hamlet és a János király fordítását, lefordította Arisztophanész összes műveit, elkészült a Bolond Istókkal, valamint megírta Őszikék című ciklusát, s bevégezte a Toldi-trilógia középső részét, a Toldi szerelmét. Betegsége 1878 áprilisában jelentkezett ismét súlyosabb alakban, és 1882. október 10-én a Petőfi-szobor avatásán tüdőgyulladást kapott. Ettől kezdve állapota fokozatosan romlott, és 1882. október 22-én elhunyt. 1882. október 24-én temették el.

Műveinek teljes gyűjtéményét a költő halála után csakhamar megindította régi kiadója, Ráth Mór: összes munkáit 8 kötetben 1884–1885-ben, hátrahagyott iratait és levelezését pedig a fia, Arany László szerkesztésében és jegyzeteivel, négy kötetben 1887- 1889-ben adta ki. Arany János ércszobrát a költő műveiből vett alakokkal Stróbl Alajos mintázta, a Nemzeti Múzeum előtt állították fel és 1893 tavaszán leplezték le.

Arany János Összes verse

ŐSZ VÉGÉN

Ki, ki a mezőre! nem állhatni ellent:

Gyönyörű idő van, a lég enyhe, tiszta:

A csapodár tavasz megbánta, hogy elment,

Az jött ujra vissza.

Tavaszi sugárral a megifjodott nap

Fénybe öltözteti a világos eget;

Fehér gyolcs ruhában jőnek, udvarolnak

Távol a föllegek.

Hallom indulóját költöző madárnak

A végtelen ürből, mely fölöttem kékül.

Nyár és kikelet van, a tavasznak, nyárnak

Szeszélyei nélkül:

Sem a változó nap, mint a beteg ember,

Nem siratja minden pillanatnyi kedvét;

Sem a rekkenő hév, váratlan dörejjel,

Tűz-kanócot nem vét.

Harmatos mezőben, hol ezüst ér ballag,

Nem sápad halálra a legyilkolt fűrend;

Virul a rét újra, öltözik a parlag.

Minden újul, örvend.

Csak te nem derülnél, fátyolos kedélyem?...

Tavaszod megtértét soha ne reméljem?...

A RAB GÓLYA

Árva gólya áll magában

Egy teleknek a lábjában,

Felrepűlne, messze szállna,

Messze messze,

Tengerekre,

Csakhogy el van metszve szárnya.

Tűnődik, féllábon állván,

El-elúnja egyik lábán,

Váltogatja, cserélgeti,

Abban áll a

Múlatsága,

Ha beléun, újrakezdi.

Szárnya mellé dugta orrát,

Messze nézne, de ha nem lát!

Négy kerítés, négy magas fal;

Jaj, mi haszna!

Bár akarna,

Kőfalon nem látni átal.

Még az égre fölnézhetne,

Arra sincsen semmi kedve:

Szabad gólyák szállnak ottan

Jobb hazába;

De hiába!

Ott maradt ő, elhagyottan.

Várja, várja, mindig várja,

Hogy kinő majd csonka szárnya

S felrepűl a magas égig,

Hol a pálya

Nincs elzárva

S a szabadság honja kéklik.

Őszi képet ölt a határ;

Nincsen rajta gólyamadár,

Egy van már csak: ő, az árva,

Mint az a rab,

Ki nem szabad,

Keskeny ketrecébe zárva.

Még a darvak hátra vannak,

Mennek ők is, most akarnak:

Nem nézi, csak hallja őket,

Mert tudja jól,

Ott fenn mi szól,

Ismeri a költözőket.

Megkisérté egyszer-kétszer:

Nem bírná-e szárnya még fel;

Hej, dehogynem bírná szárnya,

Csak ne volna

Hosszu tolla

Oly kegyetlen megkuszálva!

Árva madár, gólya madár,

Sohse nő ki tollad, ne várd,

Soha többé, fagyos télig;

Mert, ha épen

Nő is szépen:

Rossz emberek elmetélik!