Október tizenhatodika volt. Ültem a napon. Úgy sütött, olyan forrón, mintha legalábbis május lenne. A fű harsogóan zöld, a cseresznyefa levelei még csak a hegyük végén piroslanak. Becsuktam a szemem és arra gondoltam, ami negyven éve történt. Október tizenhatodika volt. Amikor már jegyezgetni tudtam erről, fölírtam, szerdai nap.

Huszonhárom kilométerre voltam attól a kis szobától.

Biciklivel egy jó óra. Hévvel, busszal, ha minden jön, negyvenöt perc. Kocsival nincs húsz. De akkor még nem volt kocsink. És telefon sem volt.

Csöngettek. A testvérem állt az ajtóban. Hiába volt húszéves... milyen gyerek volt még, édes Istenem.

Ő mondta meg.

Onnantól tudom, milyen az, amikor azt mondják, mintha villám sújtott volna belém. Megmondta, és akkor belül, a gerincvelőmben végigfutott egy pillanatig tartó, hasítóan éles fájdalom.

Csak később, sokkal később tudtam apám haláláról gondolkodni. És csak évtizedek múlva írni róla...

Hamar mentél el. Váratlanul. Nem vártad meg, hogy benőjön a fejem lágya és beszélgetni tudjunk. Senkivel nem vágytam úgy beszélgetni, mint veled. Egy vissza-visszatérő kép él bennem. Négy-ötéves vagyok. Ülünk a fehér padon a konyhában. Föl lehetett hajtani a fedelét, a szennyest tartottuk benne. Amikor szombaton délután megjöttél Gerjenből, ahová nem önszántadból jártál, hanem mert a traktort elvették, a teheneket elvitték, megjöttél az állomásról, leültél a fehér padra, én fölmásztam az öledbe, aztán mögéd álltam, és elkezdtem fésülni a hajadat. A fekete, sima, hátrafésült, olajosan fénylő hajadat. Néha beleszagoltam a Kossuth-cigaretta, a vonatszag és a bőröd kipárolgásának elegyébe, és olyan boldog voltam, amilyen csak egy gyerek tud lenni. Akkor és ott semmi más nem volt fontos, csak te és én, a pad, a tűzhelyen melegedő víz, anyu motozása. Hallgattalak benneteket, de nem a szavakra figyeltem. A szavak nem is maradtak meg. De megmaradt minden más.

Egyszer, sok év után, te akartál beszélgetni velem.

Ősz volt akkor is. Almásládák között ültünk, almaátvevő voltál. Az asztalon elém raktál egy piros jonatánt. Megnézted, visszavetted, aztán elővettél egy puha rongyot, azzal dörgölted fényesre. Így adtad a kezembe. Amikor beleharaptam az almába, beszélni kezdtél. Olyan dolgokról meséltél, amit akkor nem értettem. Félelmekről és csalódásról, bizalomról és a bizalom hiányáról. Egy nőről és egy férfiről. Csak hallgattam. Nem mertem, talán nem is akartam érteni, hogy ez a nő és ez a férfi ti vagytok. A szüleim. Tizenhat éves voltam.

Akkor már máshol laktunk.

Amikor el kellett menni abból a régi házból másik faluba, másik házba, még gyerek voltam. Süldő lány. Az ilyen süldő lányok megsínylik, ha ott kell hagyniuk azt a házat, amelyiknek az utcai szobájában megszülettek. Nem szeretnek elmenni. Nagy a helyismeretük. Tudják, hogy a pincének hányadik lépcsőjére kell tenni az aludttejet és hányadikra a sört, hogy megfelelő hőmérsékletű legyen. Tudják, hogy Manci néni előtt nem szabad a Suszterékról beszélni és a Suszteréknak se Manci néniről. S azt is tudják, ha a felnőttek azt mondják, menni kell, hát menni kell. Nekem az segített, hogy az új házunk nagyon öreg volt. Öregebb, mint amit ott kellett hagynunk. Öles falai, apró ablakai, a mennyezet gerendái, kint a mély, mohos kút – meséket rejtett. Előttünk járt emberek életét, apró titkaikat őrizte az öreg ház. Nem telt el néhány hét – otthon voltam.

Nem tudtam, hogy anyám még hosszú hónapokig a falnak fordulva sír éjszakánként. Azon pedig csak mostanában kezdtem gondolkodni, hogy te, aki magas ember voltál, vajon miért vettél olyan házat, ahová, ha beléptél, le kellett hajtani a fejed. Minden belépés, minden kilépés az öreg ház ajtaján számodra – főhajtással járt.

Egyszer, akkor már nem laktam otthon, önálló, felnőtt, kereső nőnek számítottam. Csak most gondolom el, önálló...? Felnőtt...? Kereső...? Szóval a magam ura voltam. A magam ura voltam...?

Akkor kérted kölcsön az írógépemet. A lapos tokba csukható Hermes Babyt, amit nemrég kéz alatt vettem, és nem tudtam betelni vele. Neked is volt régen írógéped, egy kis fekete Olympia, emlékszem rá, és vele az iratszekrény illatára, amikor kinyitottad. Ott állt titokzatosan az írógép. Nehezen váltál meg tőle. Betegség volt a családban. El kellett adni...

Elkérted a Hermes Babyt és én nem adtam oda. Azt mondtam, nem tudom nélkülözni. Nem mondtam igazat. Irigy voltam. Arra gondoltam, neked mindig azonnal kell valami, amit meglátsz. És másvalakinek kölcsönadtam. Büszkeségből. Hogy lássa, nekem ilyenem is van. Piszkosan, a fedelén karcolásokkal, dohánytörmelékkel a billentyűk között kaptam vissza. Ekkor, csak ekkor éreztem, olyan volt a visszautasításom, mintha megütöttelek volna.

A temetésen mosolyogtam. És siettem. Egy hónapos volt a legkisebb lányom, a két testvére is éppen hogy totyogós.

Milyen makacs voltam. Milyen dölyfös. Évekig nem mentem ki a temetőbe. A hegyekbe mentem, sziklahasadékokban gyújtottam gyertyát, vagy erdőben, kihalt tisztáson. Messze mindenkitől, egyedül. Olyan egyedül, hogy fájjon. Egyszer egy kis faluban ért a halottak napi este. Napfényes ősz volt akkor is, egész nap jártuk az erdőt, somot szedtünk és gombát, fáradtan értünk a faluba. A temetőben elmosódott alakok, sok asszony között férfiak, gyerekek. Mindenütt virág. Az öreg sírokon, a mohos keresztek alatt kertben szedett őszirózsa. Álldogáltunk. Mellettünk a gyerekeink is csöndesek voltak. Égtek a gyertyák, a miénk is köztük, száz és száz kicsi láng a bársonyosan sötét estében.

Nem tudom, hogyan van ez. De egyszer csak elcsitul az emberben a kamaszdölyf, a vágy, hogy kiváljon. Ott akar lenni a többiekkel.

Legyenek áldottak, akik vigyáznak ránk.

Részlet Schäffer Erzsébet A kifutófiú szerelme című kötetéből (Centrál Kiadó, 2014)