Az erdész már nagyon régen magányosan élt a nagy erdő melletti tisztáson. Talán, ha kérdezték volna, sem tudta volna megmondani, mikor került ide; minden bizonnyal a dédapja is itt élt, és az is erdész lehetett. Ádám - így hívták - nem volt már nagyon fiatal, de még öregnek sem számított. Szerette az erdőt: a fák kivágása, a telepítés, az erdei termékekkel való foglalatosság lefoglalta idejét és gondolatait. Szerényen épített házában mindent megtalált, amire csak szüksége volt. A fák, a bokrok, a madarak barátai voltak, ő maga is szívesen elfütyörészgetett ellenőrző sétáin. Nézte a fák koronái mögül kikandikáló eget, és úgy érezte, hogy a világ nem is lehetne jobb, mint amilyen. Télen örömmel lesegette a szállingózó hópihéket; a kristályos havat kis ösvényeken és széles mezsgyéken keresztül ropogtatta lába alatt. Az esti faágak sejtelmes hajladozásai a színházat jelentették számára. Nem egyhangú, inkább csodálatosan megújuló volt ez az élet körülötte: a pattogó rőzsék és hasábok a kandallóban, az első tavaszi szél simogató fuvallata, a virágzás és a hervadás ismétlődő színpompája, a bogarak cirpelése és a tájat körülölelő csend.

Egy napon alkonyatig az erdőt járta, már erősen sötétedett, amikor hazafelé indult. Az úton az egyik fordulóban különös dolgot vett észre: nem is egyet, hármat: mintha vadgesztenyék lettek volna, de a színük aranyosan csillámlott az esti sötétben. Még öregapjától tanulta, hogy ami egy borsószemnél többet ér, nem szabad a földön hagyni. Fölvette, és zsebébe süllyesztette mindhármat, majd gyors léptekkel megindult háza felé. Másnap a közelben elültette a különös magvakat, aztán el is feledkezett róluk.

Az első mag hamar fejlődésnek indult, takaros kis fává növekedett. Pár év múlva úgy kilombosodott, hogy egy nagyobb madár is elrejtőzhetett benne; szép, egészséges levelei finoman susogtak az alkonyati szélben. Ádám kora délutáni pihenőit szívesen töltötte a fa alatt. Felüdítették ezek az álomba hívó félórák, de azt is érezte, hogy szelleme frissebb, élénkebb, és mintha az életről, munkájáról is többet tudna a lombsátor árnyékában. Néha olyan tisztán látta a dolgok közötti összefüggéseket, hogy már-már hinni kezdett a fa varázsos erejében.

Néhány esztendővel később, a tetszhalottnak tűnő időszak után a második fa is fejlődésnek indult. Ágai szertenyújtóztak, mint az esdeklő karok, lombja sűrűsége semmiben sem maradt el az első fa mögött. Ádám ekkor már felváltva üldögélt a két fa alatt; a második fa alatti időzések során mintha megértőbbnek, jobbnak érezte volna magát az emberek iránt. Eddig olyan keveset törődött velük, mostanában gyakran jutott el távolabbi viskókba, vályogfalú házakba, ahová ételt, italt vagy vigasztaló szavakat vitt a rászorulóknak.

A két fa pompázó, zöld karéja mellett szemet szúrt az a gödröcske, amelybe Ádám - ki tudja, milyen régen - a harmadik magot ültette. Úgy látszott, hogy ezt a magot fagyottan találta, vagy talán a csírázás alatt érhette a növények gyakori betegsége, a fulladás. Milyen furcsa az élet, hogy a két fa okozta örömnél erősebben vert benne gyökeret a rosszkedv a harmadik mag látszólagos pusztulása miatt. Nem volt nyugta többé: hiába érezte, hogy tudásban, megértésben elmélyült az idők folyamán, nagyobb megbecsülésben is van része, hiányzott neki a harmadik fa elképzelt közelsége.

Az egyik délután éppen az első fa árnyékában pihent, amidőn elnyomta a friss levegő, elszunnyadt. Egy öreg, szakállas ember jelent meg előtte, fején a pásztorok pörge kalapja, de beszéde folyamatosabb volt, mint amazoké.

- A fák öregebbek és bölcsebbek, mint a legöregebb és legbölcsebb ember a földön. Sok mindent átéltek, sok mindent tapasztaltak a világ fennállása óta. A fa, fiam, maga az élet: gyökérzetével, ágaival, leveleivel együtt. A te új fáid közül az első a tudás, a szellem fája. Ha elmélyülsz világában, okosabb, nagyobb tudású leszel, és jobban eligazodsz majd a földi rejtelmek között. A második az együttérzés, az emberség fája. Az emberek örömének és fájdalmának átérzése nélkül mit sem ér az ész és a tudás.

Ádám szinte megfeszül a figyelemtől, lesi az öreg ajkáról előbuggyanó szavakat.

- És a harmadik fa, öregapám?

A válasz, mint egy távoli kolompszó hallatszik.

- A harmadik a szeretet fája lehetne. De az emberek körében uralkodó viszályok s a szeretetlenség ezt a fát gátolja legjobban növekedésében. Így nem tud kellő gyökeret ereszteni, legföljebb csak a fa alján növő dudvákat és vadhajtásokat vehetjük észre.

- És mit tehetnénk, hogy kisarjadjon az igazi?

- Elsőnek az emberek szívében élő gyűlölséget kellene kigyomlálni. Azt a szúrós, kártékony érzetet, amely elhatalmasodott a világban, és amely merőben szemben áll mindazzal, amit az Istenfia emberi valóságában kétezer évvel ezelőtt meghirdetett és üdvünkre kínált.

A szeretet fája, amelyet a kigyomlált gazok s dudvák helyébe kellene ültetnünk, illetve fölnevelnünk: nagyon kényes növény. Önmagától nem fejlődik, jelentősen hozzá kell segítenünk, önvizsgálattal, belső fegyelemmel, tiszta szándékkal, a mások iránti törődéssel és jósággal - s ezek még csak az első fázisai a gondozásnak. Később a felebaráti együttérzés finom permetével lehet öntöznünk, majd meg kell óvnunk a rongálóktól. És amikor eltávozott belőlünk minden ellenérzés, harag és lehúzó erő, a szívünk melegsége szükséges a kisarjadt fácska további növesztéséhez, ápolásához.

Nem szabad halogatni semmit; most kell elkezdeni! Az első ásónyomtól kezdve, kemény küzdelemmel a sikeres folytatásig és még azon is túl... Hogy a fa zöld ágai és lombozata diadalmasan törjenek a magasba, a szeretet erejét és az élet különleges szépségét hirdetve.