„Meglepő, ahogyan egy nyugodt, érett hölgy egyik napról a másikra megtanulja, hogyan kell a földön törökülésben kuporodva bádog dobot verni, kacsaként hápogni, elzengeni az összes karácsonyi éneket, papírvirágot készíteni, malacokat rajzolni és megvarrni a súlyos sebet kapott maci fülét.”

Marlene Walkington Ferber

A felbecsülhetetlen ajándék

Kevés nagyobb öröm van, mint ha ajándékot adhatok, vagy ha én kapok, nem is beszélve arról, milyen boldogság az ajándékok kicsomagolása. Egyik nap az unokám, Justin hat dollár harminc centet küldött nekem. El sem tudtam képzelni, hogy miért éppen ezt az összeget. Két napig ezen törtem a fejem, végül telefonáltam neki.

--Miért küldtél nagymamának hat dollár harminc centet? – kérdeztem.

Justin azt válaszolta, mindig olyan szép holmikat készítettem neki, hogy mindenét nekem akarta adni, amilye csak volt.

Miután letette a telefont, ez az öreg nagyi leült, és jól kisírta magát. A szívem mélyén tudtam, hogy soha többé nem fogok ilyen naiv és valódi szeretettel adott ajándékot kapni.

Irene Carlson

Szeretlek nagyi

„Szeretlek nagyi” – mondja a gyermek.
„Kisunokám, én is szeretlek” --
Felelt a nagyi, s érezve, szíve dobban.
„De nagymama, én szeretlek jobban.”

„Az bizony nagyon sok szeretet” --
Mondta a nagymama és nevetett.

Arcára simult egy kis tenyér:

„Jobban szeretlek bárkinél.”

„Én téged éppúgy, sőt még inkább” –

Mondta a nagyi, mit szíve diktált.

„Nem, nagyi, ezt nem értheted,

Én vagyok, aki a legjobban szeret.”

Azután két apró kar ölelte át

A mennyeien boldog nagymamát,

És érezte, hogy ez a szeretet

Csak Istentől eredő lehet.

Virgínia Ellis

A remény visszatükröződése

Nem az én testemből nőttek,

A szívem alatt,

De az én géneimet hordozzák,

Ezért az enyémek.

Legtöbbjük örömmel ölel engem,

Kacag, zajong, figyelmet követelve,

Meséért könyörög, kényeztetést vár

Vagy azt, hogy énekemmel altassam el.

A világukat én töltöm meg hagyománnyal,

Én vagyok húsvét és karácsony,

Emlék-gyáros, aki süteményt és dícséretet ad,

Ambícióikat ösztönözve.

Szerintük én lassú és ódivatú vagyok,

Aki segít a házi feladatban és furcsán beszél,

De szerintük ez „klasszul” handzik.

Folyton átalakuló világukban

Én alig változó dolgokat kínálok. Magamat látom bennük:

Ketten örökölték turcsi orromat,

Egy a szeszélyességem és a nevetésem,

Egy másik a zene iránti szenvedélyt

Egy pedig a szavak iránti vonzalmamat.

Némelyikük úgy gyűjt barátokat, mint virágot,

Tükreim ők nekem.

Mindegyikük a remény visszatükröződése,

És szivárvány marad ott,

Ahol előtte fényük ragyogott.

Ebben a bonyolult világban

Büszkén tekintek rájuk,

És ők rám bizalommal.

Ezek a dédelgetett fiókák az én kincsestáram.

Drágáimnak nevezem őket

Ők engem úgy hívnak:nagyó.

Yulene A. Rushton