A Tisza a magyar irodalomban

A Tisza több tízezer éves története során mindig jelentős tényezője volt az Alföldnek. A Tisza az életet jelenti, de a rombolást is, összeköti és elválasztja az embereket, meghatározza a mindennapjainkat. Számos leírás zengi szépségét, s minden műben más oldalról mutatkozik meg, az alkotó önnön élményein átszűrve jelenik meg. Íme egy kis ízelítő:

Eredetét szemléletesen megeleveníti egy Benedek Elek által lejegyzett népmonda:

„ Az Úristen megteremtette az egész világot, s mindennek megmutatta a helyét.
-- Itt állnak a hegyek. Itt a rétek. Itt az erdők.
Szép sorjában helyet mutatott a tengereknek, tavaknak, folyóknak, patakoknak is. Hogy, hogy nem, a Tisza maradt legutóljára.
A Tisza szomorúan tekintett fel az Úrra.
-- Hát az én helyem hol, merre lesz, Uram?
-- Lám, lám, rólad szinte megfeledkeztem – mondá az Úr mosolyogva. Egyszeriben megszólította Gábort, a magyar arkangyalt.
-- Gábor, húzass barázdát a Tiszának is!
Gábor arkangyal elővette aranyos ekéjét, egy szamarat fogott elébe, s mondta a Tiszának, hogy csak menjen mindenütt az eke nyomán.
Elindítja a szamár az ekét, a Tisza meg csak mendegél utána, de egyszerre csak a szamár hol erre, hol arra kap a bogán

cskóró után, s az eke ki-kizökkent az egyenes járásából. Ha közel nem látott harapnivalót, messzire is kitért az egyenes útból, aztán megint más irányba, ide-oda, mindenfelé.
Azért olyan girbén-görbén, csavargósan járó a Tisza.

A Tisza

A vándor

Ki vagy, te szeszélyes
Te szőke víz,
Te lusta, te széles,
Nyugalmas, édes,
Kinek kurta útja
Csak a magyar puszta
Földjére visz?

Ki vagy, te csapongó,
Te büszke víz,
Te szilaj, te rontó,
Te gátakat bontó,
Kinek törtetése
A Duna ölébe
Sietve visz?

A Tisza

Én vagyok a magyarság
Csöndes, nemes folyója,
Kevély, heves folyója,
Anyám csupán ez ország
És ringatóm e róna.

A vándor

Honnan jössz oly sietve,
Oly tündökölve, vígan,
Hogy az ég is nevetve
És száz színű selyembe
Fürdik meg habjaidban?

A Tisza

Keletről jövök én,
Mint a szent, örök fény,
A mesés napkelet
Hozta e nemzetet,
Ahol Verecke áll,
Ahol a honszerző

Magyart legelőször
Köszönté e táj.
Hol a szláv borongás
A magyarba olvad
És sírva-vígadva
Az én morajomba
Indulót dalolnak.
Azért oly csöndes,
Haloványszőke
Később futásom
És oly kanyargó,
Merengve tartó
A bolyongásom,
Mert ezer év borúja,

Felhője száll fölöttem.
A Sajó habja súgja,
Mi volt a mohi mezőben,
Ezer év nagy borúja
S dicső emléke éled,
Ha Alpárnál visz utam,
Hol, mint a harc turulja,
Kóválygón Délre térek.

Arató lányok

Vígan cseng a nótánk
A nyári mezőben,
Áldott a mi rónánk,

Terem áldást bőven,
Mert a Tisza árja
Áldva borul rája!

Tiszai hajósok

Ha tavaszi szelek járnak,
Megy a hajó lefele,
Szárnya támad a nótának,
Víg a hajós élete,
Messze megyünk, de megtérünk,
Itt születtünk, itt a révünk.

Aratók és hajósok

Áldott a Tisza tája,
Magyarország Kánaánja!

A vándor

Szeged táján

Oly lassú vagy s iszapos,
Majd virágos,
Majd borongós, bánatos.
És a magyar Délt,
Hogyha eléred,
Nem fáj-e néked,
Hogy az enyészet
Utadat állja,
Meghal a kedved Tiszavirága?
A magyar Délen
Betöltve szépen
A hivatásod,
Lassul futásod,

Merengve nézed
A dús vidéket
S némán pihensz el.
Vár a Duna habja,
Ölelő karja,
Örök, hatalmas,
Mély szerelemmel!

A Tisza

Szeged táján
Emlék ébred és remény,
Szeged táján

Valamikor tavasz táján
Szerelemből öltem én.
Délibábos
Dicső várost
Karjaimba temettem,
Hogy ragyogva

Fénix módra
Még dicsőbben szeressem!
Én a szegény magyarság
Igaz, magyar folyója,
Nem vágyom tengerekre,
Elég nekem a róna!

Zárókar

Magyar táj szép folyója,
Hordozd e föld gyümölcsét,
Légy áldások hozója,
Mint a magyar dicsőség!
Itt borulnak rád mosolygón
A Kárpát víg bércei

S a napfényes rónaság.
Költők lelke
Énekelve
Fölmagasztal
Száz gyönyörű gondolattal,

Ó Tisza, tájad mindig áldva legyen!
Juhász Gyula 1910

A TISZÁNAK REGGELI GYÖNYÖRŰSÉGE

A Tiszának partján virradok meg egyszer,
Hol ifjú éltemben jártam sok ezerszer.
Az ég boltozatját kék szín táblájával,

Tüzesedni láttam napunk sugárával.
Mosolyodni kezd az hajnal világunkra,
Világosságot nyújt zsibbasztó álmunkra.
Az éjjeli ködök gőzölögni kezdnek,
Hegyeknek tövébe s völgyekbe rejteznek.
Innen eresztgetik felfelé párájok,
S a reggellel ekként közlik még homályjok.
A nyugodt természet kel, s kifújja magát.
Verődik álmábul; újrakezdi dolgát.
Még az erdők s hegyek homályba nyugodtak,
Hol napunk világát várván csak hallgattak.
Az álmos természet végtére megindul,
Élő fijajival munkájára mozdul.

Napunknak sugára terjeszkedik rajta,
Melly holdat, csillagot a tengerbe hajta.
Erdő s hegytetőket megaranyoz tüze,
Ragyog játékára az harmatnak vize.
Lesüllyedt az éjjel már ólombotjával,
A nap kezd ragyogni fényes világával.
Földünknek szélirül felszökött egére,
Űzi a setétet komor tengerére.
Nagy természetünkben kacagni kezd minden,
Mellynek nagy lármája elkezdődik renden:

Zendülnek az erdők sokféle hangokkal,

Szóllnak madarai a víg vadászokkal.
Jajdulnak a kopók; hangzik a kürt messze,
Bőgnek az élő fák, faldos ott a fejsze.
Az halász hajója harsog a vizeken,
Keresi prédáját e párás térjeken.
A sásas rétekre sok marhák veretnek,
Rívó bőgései gyakran kettőztetnek.
Éh szájok a fűbe széjjelharácsolnak,
Furullyája zendül köztök pásztoroknak.
A Tisza partjárul ezeket szemlélvén,
Csendesen állottam mindennek örülvén.
E víznél kétfelől szörnyű jegenyefák
Nőttek, mellyek csaknem a felleget tartják.
Iszapos gyökerek mélyen ereszkedett,

Boglyas oldalokon kérgek repedezett.
Terjedt gallyjaikkal lefelé hajlanak,
S mintha szomjúznának, a vízekbe nyúlnak.
Nyájason zörgenek zöld s fejér levelek,
Melyeken csak lassan bujdosnak a szelek.

Ezek közt a Tisza foly csendességével,
S mintha gondolkozna, ollyan menésével.
Sárga tajtékjait formálja közepén,
Sok gallyak s levelek ballagnak a színén.
Sebes örvényei bujdosván magokba,
Zúgással ütköznek néhol a partokba,
Mellyek két részeken erdejek táplálják,
S a világ lármáját csendesen hallgatják.

A páros gerlicék szárnyok csattogtatva,
Repdesnek felettek magokat mulatva.
Vidámul a Tisza turbékolásokkal,
Mert szép lármát tesznek nagy csacsogásokkal.
A Tisza egy részin széles rétek vannak,
Honnan kiáltások hallik a darvaknak.
Ezeknek nagy szavok a magas egeket
Betöltvén, lármázzák érzékenységinket.
Sok hattyúk is nyúlnak a Tisza felett el,

Kik repülvén, tűnnnek szép süvöltésekkel.
Szárnyoknak különös kettős hangozása
Olly, mint a csehelő kopók kiáltása.
Több számos madarak zengenek ezentúl,
Mellyekbül a puskaszóra sok aláhull.
Illyen dolgok között szemlélvén a Tiszát,
Gyakran jártam által örvényes folyását.

Füzesei mellett sétáltam magamba,
Fövenyes lapályján, és gondolatomba
Szüntelen neveltem gyönyörűségemet,
Részegítvén vele érzékenységemet.
A tavaszi szagok orromba ütköztek,
Mellyeket magokkal hordoztak a szelek.

Illyen az hely, ahol életre születtem,
S e nagy természetnek férfi tagja lettem.
Bessenyei György

TISZA

Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,

Mint a gyermek anyja kebelére.

A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába'.

Síma tükrén a piros sugárok
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,

Mint parányi sarkantyúk pengése.

Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
Volt terítve, s tartott a mezőnek,
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek.

Túl a réten néma méltóságban
Magas erdő: benne már homály van,
De az alkony üszköt vet fejére,
S olyan, mintha égne s folyna vére.

Másfelől, a Tisza tulsó partján,
Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
Köztök egy csak a nyilás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát.

Boldog órák szép emlékeképen

Rózsafelhők usztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.

Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be,
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.

Túlnan, vélem átellenben épen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját mig telemerítette,

Rám nézett át; aztán ment sietve.

Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.

Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz. -

Késő éjjel értem a tanyára

Fris gyümölcsből készült vacsorára.
Társaimmal hosszan beszélgettünk.
Lobogott a rőzseláng mellettünk.

Többek között szóltam én hozzájok:
"Szegény Tisza, miért is bántjátok?
Annyi rosszat kiabáltok róla,
S ő a föld legjámborabb folyója."

Pár nap mulva fél szendergésemből
Félrevert harang zugása vert föl.
Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék,
S tengert láttam, ahogy kitekinték.

Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,

El akarta nyelni a világot!
Petőfi Sándor

A TISZA

Jön a Tisza megvadulva,
Néha olyan csendes útja,
Azt hinnénk, hogy szelíd folyam.
Talán, mint a magyar olyan.
Elvették a területét,
Ahol vize folyhatott rég.

Néha magát kitombolja,
A gátjait kigombolja.
Szűknek érzi most a medrét
Úgy szeretne futni, mint rég.
A Tiszának is van lelke
Azért dagad vize benne,
Néha olyan szűk a medre.
Folyjál, Tisza folyjál egyre
Lehet tied még a medred,
Amit tőled úgy elvettek,

Hogy tégedet nem kérdeztek.
Magyar voltál ezer évig,
Magyarnak a lelkét tépik,
Tőled meg a medred féltik.

Dugasz István

Tiszai csönd

Hálót fon az este, a nagy, barna pók,

nem mozdulnak a tiszai hajók.

Egyiken távol harmonika szól,

tücsök felel rá csöndben valahol.

Az égi rónán ballag már a hold,

ezüstösek a tiszai hajók.

Tüzeket raknak az égi tanyák,

hallgatják halkan a harmónikát.

Magam a parton egymagam vagyok,

tiszai hajók, néma társatok!

Ma nem üzennek hívó távolok,

Ma kikötünk itthon, álmodók!

Juhász Gyula