A tél keze


A tél keze nézd nyúl felénk,
átlopódzott lassan elénk.
Az ujjai, kék jégcsapok,
sóhajai kemény fagyok.

Zúzmarát rak csupasz ágra,
deret szór fűre, virágra.
Így díszíti fel a határt,
cirógat sok fázós madárt.

Belenyúl a mély zsebébe,
hópelyheknek özönébe.
Hull az égből, reánk hinti,
Katalint is felköszönti.

Csendes éj, mily áhítatos,
léptem puha hóra tapos.
Szállingóznak a hópihék,
kis zsoltárok, fehér igék.

Azt súgja a tél fülembe,
térjek égi kegyelembe.
Amíg ő lesz a főpapunk,
hófehérek, tiszták vagyunk.

Hozván fehér terítéket,
szép estéket tálal néked.
Szeretetben, összebújva
álmodjuk a telet újra...
Szuhanics Albert



Havas etűdök

Havazik
tágasan nyugodt bőséggel
ahogy egykoron
a valahai békeidőkben is
így tél közepén
van ebben a fehérségben
valami felemelő tisztaság
az a különös kegyelem
amely sietség nélkül takarja be
ezt a megroppant eltorzított
megvetemedett embercsinálta tájat
s varázsol belőle
ismét szépséget
tüll-ragyogást épít
csodálatos hó-hegyeket
kicsi himalájákat
csúcsokkal hegygerincekkel fennsíkokkal
amelyek felett áteveznek
fekete árnyakként a varjak
az összesereglett cinkék
sármányok s a stiglicek is
s ahogy az ember elindul
ebben a fehérségben
és kinyíltságban
szinte hallja a leszálló csendet
amelyet a hópihék hoznak a magasból
s kísérnek madárárnyak...
Gál Sándor



Fák

Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zúzmarásak.
Mozdíthatatlan függönyök.

Meg kell tanulni azt a sávot,
hol a kristály már füstölög,
és ködbe úszik át a fa,
akár a test emlékezetbe.

És a folyót a fák mögött,
vadkacsa néma szárnyait,
s a vakfehér, kék éjszakát,
amelyben csuklyás tárgyak állnak,
meg kell tanulni itt a fák
kimondhatatlan tetteit.
Nemes Nagy Ágnes



Tél

Templomi csöndben,
Éjjeli ködben
Aszkéta-ágat zörrent a szél,
Valahol messze,
Csillag szemekre
Szürke ködfátylat borít a Tél.

Túl a tetőkön,
Dárdás fenyőkön:
Zöld diadémon, pára lebeg,
Sűrű vadonban
Halkan, titokban,
Fenyő-óriások könnye pereg...

Néma a szikla,
Kristály patakja,
Jeges páncélban tompán zubog,
Mogorva ormon
Nincs rhododendron,
Csak sötét árnyak: Tantalusok.

Mélyen a völgyben,
Fűzfa berekben,
Néha, titokban zörren a szél,
S fent a magasban
Pára alakban
Halkan suhanó szellem: a Tél.
Wass Albert



Varázserdő


Siklom a már kirajzolt hócsapáson,
a fehér erdőt hangtalan szelem.
Az ismeretlenek nyomát bejárom,
mit már csak alig-alig lát a szem.
A sí-vágányon szállok egymagamban,
minthogyha új országba siklanék.
Fehér erdő simul rám puha-halkan,
s kezemhez ér a fehér sűrüség.
A fák kinyúlnak, és a vad harasztra
a hóköpeny szelíden ráborul.
Kiáltok egyet, és a hang befagyva,
mint holt csilingelés, a csendbe hull.
Még nem lebbenti szét a napsugár a
varázsfüggönyt az alvó fák fölött,
de sejteti a kristálycsillogásba,
hogy vissza tudja varázsolni őt.
Időtlen száguldás a végtelenbe,
s érzed már felejthetetlenül:
varázserdőben szállsz, hóval befedve,
és téged is varázslat vesz körül.
Még befagyott dalok szólnak a csendből,
de már itt-ott madárkák szállanak.
Olykor egy pici hó porzik le fentről,
és megremegteti az ágakat.
Johannes R. Becher