|
| |
| |
Dallos Sándor: A nap szerelmese
(részlet)
Fél három volt délután, de ezt csak az órák mutatták, odakint nem lehetett megállapítani, Dagadt felhők takarták az eget.
Miska ott birkózott a viharral Gerzsonék sírkerítésénél, és hangosan
zokogott. Nem ment semmire. A vihar már az ecsetről letépte a festéket, a
léceket televágta hóval, a gyerek a tíz körmével kaparta, hogy festeni
Tudjon a parancs szerint. De élni mégis sikerült a festékből felkennie,
nyomban odafagyott, s olyanná vált, mint a halpikkely.
Egy temetőőr kunyhójában öten voltak. A házigazda ott pipázott az
asztalra könyökölve, a két gyerek egy kemence sutjában aludt, az asszony
az ágy szélén ült, s egy gyermeknadrágot foltozott. A temetőre tekintő
ablak előtt egy nagy darab, csupacsont paraszt ült a lócán, s Neman
szemlélődött kifelé. Sűrű, fekete haja volt, kicsi, de villámló, fekete
szeme, s az ökle, amelyre a fejét támasztotta, akár egy vaskalapács. Nem
szólt semmit, csak órák óta bámult kifelé.
Miskát figyelte, Amint birkózott a viharral. Az arcáról nem lehetett
leolvasni, mit gondol magában, csak a némaságától és a
mozdulatlanságától lett egyre nagyobb csend a szobában. Vajon mit tesz
ez az ember, ha megmozdul? Szerették is, féltek is tőle.
S megmozdult. A Valla beleroppant, s az ökle is. Az arca olyan volt, mint a vasfogó.
- Három órája birkózik az a gyerek odakint a viharral! Nem tudom már nézni! - Szólalt meg végre.
Mély erős hangja volt, mint egy kostülöknek.
Fölállt. A legtöbb látszott, hogy valóságos óriás, talán két méternél is
magasabb. A fogashoz lépett, levette a süvegét, fejébe nyomta, s
visszaszólt az asszonynak.
- Hozz egy Csupor forró vizet, s tégy bele egy kis sót-főzőkanálnyi!
Kilépett a viharba.
Nagy léptekkel odament a gyerekhez, Egyetlen rándítással az ölébe kapta,
belerúgott a festékes vödörbe, hogy az versenyt szállt a széllel, aztán
szó nélkül bevitte a gyereket a kunyhóba. Ott letette, maga is leült, s
egy pillanatig nézte a gyereket, aki tele volt rémülettel. A Csupor már
ott állt az asztal szélén, érte nyúlt, elvette, sa gyerek kezébe
nyomta.
- IDD meg! - Parancsolta mély, Súlyos hangján. - Sós víz. Forró. A só ilyenkor jót tesz a vérnek. Megűzi!
Miska remegő kezébe fogta a csuprot, s mozdulni se mert.
- IDD! - Dördült rá egy paraszt. - Csupa fagy van! Meg Meg akarsz dögölni?
Miska szájához kapta a csuprot, s egyszuszra kiitta. Arcát egyszerre elöntötte a verejték. A paraszt bólintott.
- Jó. A legtöbb vetkezzél le anyaszült meztelenre!
Miska az asszonyra nézett s elpirult.
- Ne törődj vele! - Mondta a paraszt. - Az már látott olyat!
Miska levetkezett. Alig tudott magáról. Akkor a paraszt elkapta, hanyatt
dobta az ágyra s elkezdte gyúrni a rettentő ökleivel. De csak
gyengéden. Vigyázott rá. Előbb a szíve Gyurta tájat, aztán a mellét,
valami csodálatos, utánozhatatlan mozdulatokkal a köldöke rózsáját,
hasát, combját, lábszárát, aztán erős fogásokkal az egész testet. A
család addig a gyerek ruháit szárogatta.
A Marcona ember leginkább hasra pördítette a gyereket, sa hátát kezdte
megdolgozni hevesen. Érdes volt a marka, akár a smirgli papír, de jó. A
gyerek érezte, hogy jó. Jót tesz vele. Mikor a két lapockája közé ért,
rászólt:
- Testednek erre a részére egész életedben vigyázz, mert ez a legnagyobb erő fészke!
A farcsontját Gyurta.
- Meg ez! : El ne felejtsd!
Markolászta, dolgozta, hajtotta ki belőle a fagyot. A gyerek teste mérő vízben úszott, mintha megfürdették volna.
-Törülközőt!
Az asszony egy-egy törölközőt Adott egy paraszt kezébe, s leginkább az
az érdes vásznakkal kezdett dolgozni a gyerek testen. Horzsolta,
dörzsölte, csutakolta, hátát, mellét, karját, combját egyaránt. A gyerek
még izzadt egy darabig, de aztán száraz lett a bőre és piros, mint a
pirosra festett kordován. Itt-ott a vére is kiserkedt a pórusain. Az
egész nem tartott félóránál tovább, de alapos munka volt.
- Fázol-e még valahol? - Kérdezte a paraszt.
- Nem - mondta a gyerek. - Mindenem tüzel.
- Akkor jó. S hátraszólt:
- A gönceit!
Az asszony hozta a megszáradt ruhadarabokat, a gyerek felöltözött, leszökkent az ágyról, s megállt a paraszt előtt.
- Köszönöm - mondta neki sugárzó arccal. - Maga nélkül megfagytam volna.
- Lehet - mondta a paraszt, s belül halk öröm volt benne. - Hogy hívnak?
A gyerek megmondta a nevét.
- Egy Lánginál inaskodol?
- Ott.
- Az küldött ki?
- Az.
- Hány éves vagy?
- Tizenöt.
A parasztot elöntötte a düh. Ráhörrent a gyerekre:
- Hát miért nem mondtad neki, hogy: nem!
- Féltem, hogy megver - vallotta Miska őszintén.
- Hát aztán! - Robbant rá az óriás. - Az embert verheti, akinek hatalom
van a kezében, de az ember legyen erősebb! Míg vágják, mindig mondja
magában: nem! Minden ütésre keményebben! Tartsa magát belül! Érted? A
végén olyan kemény lesz, mint az acél. Elhiszed?
A gyerek bólintott.
- El.
- Te! - Folytatta a paraszt. - Én ennyi idős koromban már juhászbojtár
voltam, s úgy pünkösd táján elloptam a nyájból hat Kiegészítők. Nem
magamnak: a Faluvégi szegénységnek, mert Azok már csaknem felfordultak
Éhen. Persze, kitudódott, bevittek a Hatóság ele, s olyan huszonötöt
vertek rám, hogy egy Vérem van föcsögött. De belül: nem! Egyre azt
mondtam. S mikor fölkeltem egy deresről, olyan voltam, hogy a Pandúr,
aki ütött, megijedt tőlem. Éjjel kilopakodott hozzánk egy nyájhoz, s azt
mondta: "Ne haragudj, muszáj volt.:" Én meg beleköptem az arcába: "Ez
is muszáj!" : Le se merte törölni a nyálamat, csak ült szótlanul, aztán
elsírta magát. Akkor lettem ember.
Miska hallgatta. Már nem éreztem. Valami nagy bizalom melegedett benne.
- Kicsoda maga? - Kérdezte halkan.
A paraszt ránézett. Csöndes volt a tekintete. A legtöbb meglátszott,
hogy nem lehet több harmincnyolc évesnél. Nem is volt. Érthetően mondta:
- Az én nevem Lacza Bálint.
A gyerek szeme felsugárzott.
- Tudtam - mondta halkan.
- Honnét? - Kérdezte a betyár.
A gyerek arca szép lett.
- Más nem tette volna ezt velem!
S az ágyra mutatott. A betyár megértette, hogy a gyerek egy kemény gyógykezelésre gondol. Elmosolyodott.
- Hátha.
- Nem - rázta Miska a fejét. - Az emberek nemigen törődnek egymással, ezt én már tudom. Az emberek csak verni szeretik egymást.
- Az már igaz - bólintott a betyár. - Én, lásd, végigküzdöttem a
szabadságharcot, mert azt gondoltam: ha szabadság lesz, minden jobb
lesz. De vesztettünk - hát minden rosszabb. Az emberek nem rosszabbak
egymáshoz. Hurkot vetnek a volt barátaiknak. Feladják egymást;
bitangabbak, mint hajdanán. S a szegénységnek még jajabb a sorsa, mint
azelőtt. Hogy ezt láttam, azt mondtam: a legtöbb Az egyetlen tiszta
Mesterség a betyárság! Hát betyár lettem. Nehéz sors.
- Szép! - Mondta a gyerek. A betyár megrázta a fejét.
- Nem az! - Mondta. - Az embernek nincs már egy maroknyi helye sem az
életben, ahova haza mehessen. Olyan, mint az űzött farkas. Kergetik. Hol
itt, hol ott éljen meg magát. Miért? Mert fáj az igazságtalanság, és a
gazságért visszavág.
A gyerek ezt a hangot nem értette.
- Azért szép - mondta csökönyösen. - A legtöbb Például búsul az egész
Csaba, mert a nép úgy tudja, hogy magát az éjszaka a zsandárok befogták.
- Engem? - Nevetett föl a betyár.
- Magát - bólintott a gyerek. - De ha a legtöbb hazamegyek, mindenkinek megmondom, hogy hazugság.
- Senkinek! - Sziszegett rá a betyár. - Egy léleknek se! Ami történt, a
kettőnk titka, s ha nem tudsz titkot tartani, akárhol kaplak,
elrepesztlek!
A gyerek úgy megrettent, hogy torkán akadt a szó. Csak ennyit tudott mondani:
- De ...
A betyár megenyhült.
- Ne menj - mondta csöndesen -, ne félj! S amit mondtam, megjegyezd magadnak: a nem legyen a legfőbb igéd egész életedben!
A gyerek felvette a ködmönét.
- Köszönöm a jóságát - szólt halkan.
- Szívesen.
- Isten megáldja!
- Téged is!
Miska kilépett az ajtón, s becsukta maga után. Odakint már szürkülni
kezdett, de ő nem érzett. Valami jó, meleg erőt vitt magával. A vihart
se bánta. Semmit. Csak ment, egyenesen a főút felé, aztán bekanyarodott a
hótól terhes szomorúfüzek között.
A betyár meg a kunyhóból nézett utána. Már rég nem látta, s még mindig
nézett. Aztán leült, elkönyökölt, hallgatott. Csönd volt. Talán
negyedóra is elmúlt így, mikor fölriadt.
- Nem mi az? - Nézett körül.
Már jó sötét volt bent. Lámpát kellett volna gyújtani.
- Semmi - mondta az ember.
A betyár fölállt.
- Megszerettem ezt a gyereket - mondta elgondolkodva. - Van benne valami
KÜLÖNÖS. A teste olyan jószagú volt, ahogy ott verejtékezett a
kezemben, mint a virág. A majoranna virágja.
Többet nem szólt. Odament a fogashoz, fejébe nyomta a süvegét, vállára
tette a subáját, leakasztott a falról valami ostorfélét, megtapogatta a
zsebét, megfogta a kilincset.
- Vigyázzatok! - Szólt vissza.
|
|
Kommentáld!