Az ablakom kertre nyílik, ahol kialakítottak egy kis játszóteret. A gyerekeket mágnesként vonzza egy kupac homok, nyakig merülnek a mocsokban, a vödröcske és a kislapát a szocializációjuk legfontosabb eszközei. Megannyi ok a konfliktusra: a gyerek üt, csíp, karmol és harap, a tettlegességet üvöltés vagy visítás követi, a gyengéd szülői figyelmeztetés lepereg, mint a homok. Ilyen az ember, a vékony máz nélkül, amivel a nevelés megkísérli elfedni az ösztönös agressziót, és azt is pontosan látjuk, hogy ez a máz milyen vékony, amikor kirobban egy-egy háború. Veszélyes ragadozók vagyunk, és a kölykeink is olyanok, amilyenek, önző, követelőző, utálatos kis csirkefogók.

Ennek ellenére általában szeretjük őket, vagy magunkat szeretjük bennük, és ugyancsak nehéz megmagyarázni, hogy miért. Ha eltekintünk a szólamoktól – ártatlan, kicsi angyalkák, a jövő zálogai és hasonlók – az derül ki, hogy a gyerekek összes tulajdonságai közül kettő a legfontosabb: az egyik az, hogy angyaloknak csak az nevezi őket, akit az ország lakosságának drámai visszaesése aggaszt, viszont tényleg „ártatlanok,” és a másik döntő tulajdonság az, hogy nagyon buták – erre vezethető vissza minden önzés és agresszió.

A butaság nem tartozik a szerethető kvalitások közé, bár egyes anyák vigaszt találhatnak abban a felismerésben, hogy ez a pár hónapos kis élőlény még náluk is ostobább. Az ártatlanságnak azonban komoly vonzereje van, és azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, ez a perdöntő érv, ezért szeretjük annyira a gyerekeket.

Az egészen kicsik még föl sem fedezték a fiúk és lányok közötti izgalmas különbséget, teljesen mindegy nekik, hogy világoskék kisnadrágot, vagy rózsaszínű réklit viselnek. Elfogulatlanul kommunikálnak egymással, nem ismerik a „fiúk nem sírnak,” és „kislányoknak nem illik” tilalomfákat. Nem keseríti meg a mindennapjaikat az a szörnyű társadalmi nyomás, hogy párt kell találni minden áron, mert a sikeres emberek kettesével élnek a modern lakásoknak csúfolt ketrecekben. Sőt, olyan párt kell találni, aki minden szempontból ideális: latin szerető, több pénzt keres, mint az ismerőseink, profi pelenkázó, fürdető illetve szoptató, apátlan-anyátlan árva, Hollywood ügyeletes szépfiúi/széplányai elbújhatnak mögötte, és mindezt persze töretlenül hozza, akár hatvan vagy nyolcvan éven át. Ízlése mindenben megegyezik a miénkkel, vagy ha mégsem, akkor ezt ügyesen eltitkolja. Magáévá teszi a véleményünket, de mégsem olyan, mint annak idején a bólogatós kutya, a Trabant vagy a Wartburg hátsó ablakában. Mivel ilyen partner nincs, rengeteg alkalmunk nyílik a szenvedésre…

… ugyanakkor irígyléssel vegyes csodálattal tekintünk az apróságokra, akik se patkányverseny, se mókuskerék, aggodalmak, kényszerek és sorompók nélkül élnek, fogalmuk sincs arról, hogy ők most éppen „jók” vagy „rosszak,” önmagukat adják, lehet, hogy néha manipulálnak, de mindenképpen indokolatlanul. Mi meg éppen ezt szeretjük bennük, különösen amikor végre elaludtak, és nyugodtan elérzékenyülhetünk azon, hogy milyen aranyos a kis Kevin vagy a még kisebb Jennifer.