Fazekas Mihály (Debrecen, 1766. január 6. – Debrecen, 1828. február 23.) költő,botanikus, a Lúdas Matyi írója, a debreceni Füvészkert tervezője.

Debrecenben született, apja jómódú "cívis": gyógykovács és állatorvos volt. Iskoláit szülővárosában kezdte meg; 1779-ben befejezte a gimnázium 6. osztályát. 1781. április 20-án a debreceni Kollégium hallgatói közé lépett; tanára volt P. Szathmáry István, Hatvani István, Varjas János és Sinai Miklós. Azonban valami mellőztetés miatt összezördült tanáraival, és 1782. április 16-án beállott a 84. lovasezredbe önkéntes közlegénynek. Tizennégy esztendeig katonáskodott, részt vett II. József, majd Ferenc császár törökországi és moldvai hadjárataiban, 1793-ban pedig a császári csapatokkal a francia köztársaság ellen vezényelték. A franciák ellen folytatott háború kellős közepén megundorodott az igazságtalan vérontástól, s 1796 végén főhadnagyi rangban kilépett a hadseregből. Hazatért szülővárosába, s ettől fogva élete végéig a tudománynak és az irodalomnak élt. Később nyugalomba lépett, és szülővárosába tért vissza, ahol a mezőgazdálkodásnak élt, és mint városi és kollégiumi pénztárnok hivatalnokoskodott. Családi életéről nagyon keveset tudunk; feleségül vette Weszprémi István, a hires debreceni orvos egyik leányát, aki gyermek nélkül nemsokára özvegyen hagyta, majd Fazekas egyik nővére társaságában lakott. Különösen szerette a botanikát, és emellett verselgetett is. Kertészkedett, füvészkedett, csillagászattal foglalkozott, részt vett a város közügyeiben, s baráti körével -s e körben Csokonaival - élénk szellemi életet teremtett Debrecenben. 1807-ben Diószegi Sámuellel közösen kiadta a magyar növénytani irodalom egyik legjelentősebb alkotását, a Magyar Füvészkönyvet, 1819-től pedig minden évben szerkesztett egy-egy kalendáriumot polgártársai okulására. Ezek voltak az első magyar naptárak, amelyekből kimaradtak a babonás jövendölések..

Nem volt hivatásos költő, a költészetet kulturált emberhez illő passziónak tartotta

Fazekas Mihály neve általában főművét, a Lúdas Matyit idézi fel az olvasók tudatában. Kétségtelen, hogy ezzel a nevezetes elbeszélő költeménnyel írta be nevét irodalomtörténetünkbe, és ez az a műve, amelyet az iskolába járt emberek ismerni szoktak. De Fazekas Mihály valójában több, mint a Lúdas Matyi költője. Annak a Debrecenben kivirágzó irodalmi kultúrának, amely a felvilágosodásból vezetett a romantika felé, Csokonai után ő a legjelentékenyebb alakja, és még a hazai tudománytörténetet sem lehet úgy elmondani, hogy kimaradjon belőle Fazekas Mihály, a botanika tudósa, a hazai növénytan tudományának egyik fontos előfutára. De ha történetesen nem ő írja a Lúdas Matyit, és Diószegi Sámuellal nem ő írja meg a Füvészkönyvet, nem nagyszámú versével mégis fontos alakja volna a XIX. század első negyede hazai költészetének, akit egyben-másban a romantika, majd Petőfi népiessége elindítójának is tekinthetünk

Élete vége felé csillagászati szakkönyvet is írt. Utolsó éveiben sokat betegeskedett, a katonaság okozta csúzos bántalmakhoz még makacs gyomorbaj is járult. Miután barátai sorra elhaltak mellőle, egyre visszavonultabban élt, s akár Csokonait, őt is a tüdőbaj vitte el, 62 éves korában. Gazdag és értékes költői életművet hagyott maga után. Költészetében a felvilágosodás, a haladás nagy eszméit szólaltatta meg, közvetlen egyszerűséggel, a nép nyelvén és hangján. Mint lírikus is korának nagy költői közé tartozik, elbeszélő költeménye, a Ludas Matyi pedig örökre halhatatlanná teszi nevét.

Művei:

Fazekas indította meg a Debreceni kalendáriumot, amelyet haláláig szerkesztett; itt közölte néhány versét, F. M. aláírással.

Magyar füvészkönyv, mely a két magyar hazában találtatható növényeknek megismerésére vezet, a Linné alkotmánya szerént. Debrecen, 1807. Két rész., Diószegi Sámuellel dolgozta ki.

Ludas Matyi, egy eredeti magyar rege négy levonásban. Mi ezen Ludasnak az ára? Ő biz az apja Lelkének sem alább hármát, egy kurta forintnál. – A első kiadás 1815-ben jelent meg Bécsben, a szerző tudta nélkül. Fazekas 1815. november 15-én levelet küldött a kiadónak, amelyben tudatta, hogy a Ludas Matyit még 1804-ben írta ugyan, de miután az 1805-ben Kazinczy tetszését nem nyerte el, nem szánta kiadásra. Ekkor újra átdolgozta, és 2., javított kiadásként jelent meg 1817 júniusában, F. M. kezdőbetűkkel a címlapon, 8 rét egy íves füzetben négy fametszettel, rajzolt borítékkal és 36 koronáért árulták. Minden ebből bejövendő pénzt, mint a mellé ragasztott híradás tudtul adta, a kiadó a szombathelyi és körmendi tűzkárosultak segélyezésére fordította. A 3. kiadás 1831-ben Budán jelent meg. Ezután sok kiadást ért, és a ponyvára kerülve eljutott a nép közé.

Csillag óra, melyből a ki a jelesebb álló csillagokat esmeri, az esztendőnek minden tiszta éjjelén és annak minden részeiben, megtudhatja, hány óra és fertály légyen. Debrecen, 1826.

Fazekas Mihály írta az evangélikus reformátusok énekeskönyvében a 127. éneket. Versei közül még életében megjelent egy a Hébében (1825.), és halála után Ináncsi Pap Gábor többet közölt a Koszorúban (1830.); ismeretlen verseit kiadta Mátray Lajos,

Fazekas élete és munkáiban (Debrecen, 1888.), aki több idegen költeményt is neki tulajdonított.

Levelei Debrecenből Kazinczy Ferenczhez, 1805. aug. 20. (Kazinczy Levelezése III.), Kerekes Ferenchez 1815. nov. 24. (Delejtű 1859. 286. l.), Fodor

Gerzsonhoz 1826. ápr. 22. a Figyelőben (V. 1878.).

A tavaszhoz

Már a gyenge kökörcs fel-felemelgeti
A nyálkás avarok leple alól fejét
És pelyhes koszorúját
Lassanként nyitogatja ki.

Jer, lágy szél, jer! öleld és nyalogasd körűl
A felkölt gyereket, jer, nehogy a fogas
Fény megverje szemével
Vonj enyhébb levegőt reá.

Már sok kis madarak messze kerűlgetik
A füstös levegőt, melyben az emberek
Szomszédsága miatt nem
Legbátrabb telelés vala.

A kedves szabadért megvetik a gyanús
Kézzel szórt eledelt, melynek alá fogó
Lépet rejte az álnok
Embernek ravaszabb fia.

Itt vagy hát már óh kezdetnek
Legfelségesb példája,
A felserdült természetnek
Nagy pompájú mátkája!
Jer, tiszteljük szűz keblébe
Hol kis zefir puha szele leng
S a rábámult csendességbe
Egy andalgó fülemile zeng.
Itt, hol még egy bódúló is
Egy percet meghiggadna,
Egy országot feldúló is
Lágy érzéssel borzadna,
Itt érezzük, hív pajtások,
A szent erkölcs nemes erejét,
Hadd kapkodják másutt mások
A képzelt jó buja kebelét.
Jertek, hívek, s a gunnyasztó
Hajnal lassú lángjánál
Áldozzunk a szívforrasztó
Egyesség oltáránál,
A titkok szent egyházának
Igy ballagjunk falai körül,
Míg a kétség árnyékának
Bóldog lelkünk felibe nem ül.
Addig a szép természetben
Hordjuk tisztán szívünket,
Még itt egy ily víg életben
Kezdjük dicsősségünket,
Hadd búzgassa mindég vérünk
Jó erkölccsel tele szeretet,
Úgy mindent oly vígan érünk,
Amint értünk ma kikeletet.

A csermelyhez

Hová kis víz olyan sebessen,
Hová sietsz olyan szivessen?
A virágok, kik rád hajolnak,
S mintegy csókjaidér bókolnak,
Nem tartóztatnak egy cseppet is,
Sőt még kerülgeted őket is.
Apró cseppek! csillapodjatok,
Szörnyűség az, amint omlatok,
Vagy tán ti is felhevültetek,
S velem egyformákká lettetek?
Mégis, hogy egymást felleljétek,
Nem szükség, hogy így kergessétek,
Ha ama kis malmot éritek,
Ott egymást majd ölelhetitek,
Mátkátokat ott csókoljátok,
S a zubogón úgy bocsássátok,
Amelyen midőn lerepűlnek,
Sok apró ködöcskéket szűlnek.
Óh, ha ti is így kivánkoztok,
Tudom, hogy engem sem átkoztok,
Kinek a legforróbb szerelem
Egészen megfőzé kebelem.
Óh, miket bíznék én reátok,
De már elöllem elfutátok,
Ti egymást hancúzva űzitek,
S panaszimat nem is értitek.
Könnycseppjeim, kiket még lelek,
Menjetek el hát ti ővelek,
Majd a malomnál megálljatok,
Kerekére le ne fussatok,
Ott várjátok meg kedvesemet,
Ki öli s éleszti szivemet.
S ha vizet merít korsójába:
Fussatok bele hamarjába,
S ha inni felviszen szájára:
Csepegjetek szép ajakára.
Onnan lejjebb-lejjebb menjetek
S titkai közt enyelegjetek,
S míg nyájason csiklándozzátok,
Szivébe ezeket sugjátok,
Hogy egy bájoló tekintete
Minden nyúgodalmam elvette,
S megfosztott legfőbb vagyonomtól
Elszakasztván szabadságomtól.
Mondjátok, hogy e nagy kincsemet
Se kérem vissza, csak engemet
Tartson hivének annál fogva,
S nézzen egyszer rám mosolyogva.

Exsurge cor meum

Szívem, emelkedjél
Míg ügyed ártatlan,
Légy tántoríthatatlan;
A rossz szerencsének
S rendetlenségének
Pálmát ne engedjél,
Szívem, emelkedjél.

Ne szünj reményleni,
Szélvész után mindég
Kellemetesebb az ég;
Majd ha jól kiderűl,
S a bús tenger leűl,
Szép lesz rajta menni,
Ne szünj reményleni.

Csak dühösködjetek,
Menyköves fellegek,
Szórjatok lángot, egek,
Mindég nem tartatok,
Majd más csillagzatok
Lenyomják mérgetek,
Csak dühösködjetek.

Reménylek, míg élek,
A nagy lélek nem fél,
Akármint fújjon a szél.
A hab ha rám dűl is,
Hajóm elmerül is:
Úszva is reménylek,
Reménylek, míg élek.

Szívem, békével élj,
Mert ha nem tántorog,
Reménységem győzni fog;
Amit sok átkozott
Esztendő nem hozott,
Megád egy perc, ne félj;
Szívem, békével élj!

Aggodalom

Virágzásom idejében
Akármerre kerültem,
A természet nagy kertjében
Minden nyitott körűltem;
Minden újult, éledett,
Minden örvendeztetett.

Héj de már hogy meghervadtam,
Ha lehajtom fejemet,
Azt súgja a főld alattam,
Hogy maholnap eltemet.
Sorsom így ha képzelem,
Elgyalít a félelem.

De ha nézem a temérdek
Csillagokkal tölt eget
És tanácsot tőlle kérdek;
Ő magához integet,
Hol kinyílva tölthetem
Újra munkás életem.

Lelkem azt örülve látja
És repülne hirtelen;
Csak az fáj, hogy test barátja
Tőlle válni kénytelen;
Ő a világi sok bajt
Únva nyúgalmat óhajt.

Végbúcsú

Elunván már várakozni
A világ jobbúlásán,
S haszontalan gondolkozni
A szív titkos forgásán,
Szegény testem bár nem ohajt
Jó lelkétől elesni,
De ez őrá keveset hajt,
S jobb hazát megy keresni.
Barátim! kik türhetétek,
Elnézvén sok hibámat,
És édessé tehetétek
Sok keserű órámat,
Én a kétség nagy kárpitját
Ímé már elérhettem,
Mellynek eddig titkos nyitját
Ésszel fel nem érhettem,
Már ajtaja felén vagyok,
Már küszöbén lépek bé,
S íme mindent idehagyok,
Csak titeket veszlek bé.