"Gondolj arra, hogy meztelenül jöttél erre a világra és meztelenül térsz belőle vissza. Vendég vagy ezen a földön. Csak az a Tied, amit a bőröd alatt hoztál és elviszel. Gazdag, aki egészséges. Aki erős. Aki nem szorul másra. Aki föl tudja vágni a fáját, meg tudja főzni ételét, meg tudja vetni ágyát és jól alszik benne. Aki dolgozni tud, hogy legyen mit egyék, legyen ruhája, cipője és egy szobája, amit otthonának érez. Fája, amit fölapríthasson.

"Minden reggel, amikor fölkelsz, keresd meg magadban azt a gondolatot vagy érzést, amiért érdemes élni."  

Nem mindig könnyű. Lehetünk bajban, rossz helyzetben, tartósan nehéz helyzetben is. De egy új nap mégis új nap! És ahogy a földi Nap is minden reggel fölkel és eloszlatja a sötétséget, úgy föl kell hozni a belső napunkat is. Magától nem mindig jön fel. A világ, amelybe születtünk, ritmusra jár. Reggel föltámad, nappal kibomlik és él - és éjszaka visszatér önmagába és meghal.

Nincs olyan ember, aki nem szeret örülni, nevetni. Vannak olyan esetek, amikor egyszerűen nem bírjuk abba hagyni, pedig már minden porcikánk fáj a kacajtól. Ez is azt mutatja, hogy a nevetés rendkívül sok izomzatot megmozgat. Másrészt szakemberek észre-vették, hogy az egészségre is rendkívül nagy hatást gyakorol.

Ki gondolná, hogy egy betegséget egyszerű nevetéssel is gyógyítani lehet. Pedig ma már számos tudományos tény igazolja, hogy a hahotázás segít kilábalni.

Szeretem a tüzet nézni. A tűz örök rejtelem és jóleső melegség. Aki a tüzet nézi, annak a lelke megcsöndesül; valami édes félálom szállja meg – édes félálom: nyugodalom.

A tűzben történetek vannak. Mesehangú és mesének illő színes történetek, amiknek se eleje, se vége nincsen, hanem minden rend nélkül egybefolyik egyik a másikkal. Az ember nem tudja, valóban megtörténtek-e, vagy csak álmodja őket.

De ilyenkor mindegy is az.

Juhász Gyula :
A gyermeket, ha alszik...

A gyermeket, ha alszik, simogasd meg
Egy gondolatban, mint bársony virágot,
Mely szirmait bezárta. Boldog éden
Ringatja most szelíden messze, messze
A nap zajától és a föld porától.
Egy nagy aranykaput nyitott ki éppen,
Melyet kerúbok őriznek dalolva
S lábujjhegyen a smaragd rétre indul,
Arany mezőre és ezüst patakra.
Már mosolyog. Már visszatért megint
Oda, ahonnan eljött s földre tévedt.
Előbbi életének társai,
Kis szöszke angyalok közt hancúroz most,
Szivárványszín labdákkal kergetőznek
És jázminokkal verik arcul egymást,
Örök narancsot esznek s nem mulandó
Babákat ajnároznak égi hintán.

A gyöngy születése

Egyszer összegyülekeztek a nagy vizek mélyének lakói, mert igen fájlalták, hogy birodalmukban örökös sötétség uralkodik, hogy a Nap fénye és világossága nem jut el hozzájuk. Elhatározták, hogy követeket küldenek maguk közül a felszínre, és majd azok lehozzák számukra a világosságot.

Elôször a halakra esett a választás, mivel ôk a leggyorsabbak. Fel is úsztak a víz színére, s ahogy ezüstös testükkel kiugráltak a víz fölé, pikkelyeik szivárványosan csillámlottak.

MEGNYITÁS UTÁN KLIKKELJ AZ ECSETRE!

<http://www.jacquielawson.com/viewcard.asp?code=1560479383964&source=jl999>

Szalay Fruzina (1864-1926):  Havasi gyopár

Bércek szabad, magános ormán,

Mely a magas egekbe vág,

Örök hó bársony leplét hordván,

Nyit egy csodás fehér virág.

Feléje halk szellők se járnak

És hozzá el nem hat soha

Arany heve a forró nyárnak,

Sem a tavasznak mosolya.

Körötte kristálytiszta minden,

Csendes, fehér, mint ő maga:

Büszkén nyit hervadatlan színben,

A bércek hószín csillaga.

A völgy ölén, lombon, virágon

A tavasz édes csókja van

- Fenn a nemes virág magában

Áll egyedül, tavasztalan.