Az elsõ hó

Remegõ, ráncos ujjak kicsit félrehúzták a függönyt
sok megkopott fényû szempár kikukucskált
Egész lenn, a földszinten
letette a vödröt a házmester
és kezében a partvis is megállt

Valahol megcsörrent egy kulcs
s egy fiatalasszony gyermekét kézenfogva vezette a fényre
Hangosan gügyögött a szõkeségnek
és vékony, hosszú ujjával
felmutatott, fel az égre:

Látod, milyen apró csoda,
mégis gyönyörû, igen gyönyörû!

Esik a hó, az elsõ hó
s az egész udvar csupa porcukor,
pici öröm ez a szíveknek, de mint a hófelhõ,
ez is továbbvándorol

Esik a hó, az elsõ hó
s az egész udvar csupa porcukor,
pici öröm ez a szíveknek, de mint a hófelhõ,
ez is gyorsan továbbvándorol
s nyomában csak a szürke ég

Olyan jószagú lett a tél, olyan tiszta és csendes
a sötét szobában mindenki gyerekként álmodik
Most dehogy hisszük a latyakot
és a fülfagyasztó hideget,
csak azt látjuk, hogy milyen szép ez így egy napig!

Látod, milyen apró csoda,
mégis gyönyörû, igen gyönyörû!

Esik a hó, az elsõ hó
s az egész udvar csupa porcukor,
pici öröm ez a szíveknek, de mint a hófelhõ,
ez is továbbvándorol

Esik a hó, az elsõ hó
s az egész udvar csupa porcukor,
pici öröm ez a szíveknek, de mint a hófelhõ,
ez is gyorsan továbbvándorol
s nyomában nem marad más, csak a szürke ég
Pierrot

Mennyei színjáték.

"Nagy dolog a szeretet. Valóban nagy jó, mely egyedül könnyít minden terhet, és egyaránt elvisel minden egyenetlent. A szeretet futván fut, örül, szalad és fel nem tartóztatható. Mindent elhagy, hogy mindent elnyerjen. A szeretet nem ismer határt, hanem minden módfelett buzgón lángol. A szeretet terhet nem érez, fáradságot nem szenved, többre vállalkozik, mintsem elbírná.
A szeretet lehetetlenséget nem ismer, mert azt állítja, hogy mindenhez van ereje.
A szeretet vigyáz.

Jézus a hegyi beszédben így szólt tanítványaihoz: "Nektek, akik hallgattok
engem, ezt mondom: Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik
gyûlölnek titeket. Azokra, akik átkoznak titeket, mondjatok áldást, és
imádkozzatok rágalmazóitokért. Ha arcul üt valaki, tartsd oda a másik
arcodat is. Annak, aki elveszi köntösödet, add oda a ruhádat is.
Mindenkinek, aki kér tõled, adj, és aki elviszi, ami a tied, attól ne kérd
vissza. Úgy bánjatok az emberekkel, ahogy szeretnétek, hogy veletek is
bánjanak.

Az õsz ezerszínû világa és csendes harmóniája megragadja lelkünket s képzeletünket. Az õsz álmatag, ihletadó szépsége számos költõt sarkallt arra, hogy pennát ragadjon s újraálmodja a növekedõ alkony évszakát. Az Õ kifogyhatatlan verseikbõl nyújtok át ismét egy csokorra valót.

 


Õszi nap

Készülj, Uram. Nagy nyáridõd letelt.
Napóráinkra jöjj el árnyvetõnek,
s a mezõket szélbe borítva szeld.

Késõ gyümölcsöt sürgessen szavad;
add, még két napjuk délszakibb lehessen,
s amit kezdtél velük, kiteljesedjen,
csöpp el ne vesszen dús fürtbõl zamat.

Nem épít már, ki most hajléktalan.
Hosszú magányra vár, ki most magányos.
Virraszt: olvasáshoz, levélíráshoz,
és az allékat járja nyugtalan,
mikor a szél hullt lombot hajt a fákhoz.

Rainer Maria Rilke Fordította: Tandori Dezsõ



Tájkép

A méla piktor, az õsz festi már
A lombokat a sárguló pagonyban,
Egy-egy levél -- dús színfolt -- messzi száll
Avar ölében elpihenni nyomban.

A méla piktor bús nótát fütyül
És néha megborzong e tarka csendben,
Palettáján a szín lassan ürül.
A képe kész: kék és arany keretben.

A méla piktor elborongva dúdol,
A hangja fátyolos az õsi bútól,
Mit ezer évek hervadása koptat,

Az öreg tél, a zord kritikus eljõ
S fehérre fest minden színt és derengõ
Felhõk mögé takarja el a holdat.
Juhász Gyula



Ballada a három falevélrõl


Lehullott három falevél
észrevétlen az õszi ágról.

És jött a szél, a messzi szél,
egy messzi, másik, új világból -

Elröpült három falevél


Az egyik magasba vágyott:
talált a felhõk közt új világot,
emelte, emelte a szél.

A másik rohanni vágyott:
magasba hágott és mélybe szállott,
sodorta, sodorta a szél.


Harmadik szédülni vágyott:
szemét lehúnyta, semmit se látott,
kavarta, kavarta a szél.

Lobogott három falevél.



Lehullott három falevél
tehetetlenül a világból.

Ott lenn a sár, fekete, mély -
ki emel fel az õszi sárból,

ti szegény három falevél?
Weöres Sándor

 

Õszi erdõn hamvadó parázs


Te szép, te szomorú, te tiszta láng!

Szeress úgy, mint a Nap!



"A Napsugár nem kérdezi,
Hogy mennyit ér a fénye,
A Napsugár nem kérdezi,
Hogy mit kap majd cserébe,
A Napsugár nem mérlegel,
Csak tündökölve árad.
Simogat és átölel,
de nem kér érte árat.


Szeress úgy, mint a Nap,
feltétel nélkül Úgy, mint a Nap,
ami szívedbõl épül.
Úgy, mint a nap, fénybõl születve
Úgy, mint a Nap, áldást teremtve.
Minden ember fénysugár,
a mindenségnek része
Azt hiszi, hogy porszem,
pedig a mindennek egésze.
Minden ember fénysugár,
egy a végtelennel.
Minden ember fénysugár,
de ebben hinni nem mer.
Szeress úgy, mint a Nap,
feltétel nélkül, Úgy, mint a Nap,
ami szívedbõl épül.
Úgy, mint a nap, fénybõl születve
Úgy, mint a Nap, áldást teremtve.
Szeress áldást teremtve!"

Óhajtás õsszel

Egy kis melegség kéne még
a gyorsan tûnõ nyári fénybõl,
a lelkem borzadva fél a közelgõ
tél zord hidegétõl.
Egy kis gyöngédség kéne még,
felvidító, igazi jóság,
hiszen élni kell akkor is,
ha nem hajt a vágy, a csók-mohóság.
Egy kis megértés kéne még,
nem zord szavak hideg pengéje,
amik úgy döfnek belém, mint
bárány szívébe a hentes kése.

Egy kis szeretet kéne még,
hisz ez az élet íze, sója:
mi lényünket a végsõ úton
a nagy bukásoktól megóvja.

 Elgondolkodtató

Volt egyszer egy ember, aki szépnek látta a világot, akinek nem voltak ellenségei és aki azt hitte, hogy megelégedett.
De volt három barátja.

Az egyik minden nap arról beszélt neki, hogy mi csúnyát látott a világban. A másik folytonosan fogadkozott, hogy megvédi az ellenségek ellen. A harmadik azt vitatta, hogy csak a gonosz ember megelégedett egy ilyen bûnös társadalmi rendszerben.
Addig, amíg az ember elhitte mindezt és felakasztotta magát az erdõben egy fára.

Boldogság és annak madara

Nem biztos, hogy kék
Nem biztos, hogy madár.
Nem biztos, hogy boldogság.
De felröppen az égben, s folytatja útját a levegõben,
és a legnagyobb hiányérzet legapróbb kielégülése
is képes megteremteni ezt a
-csupán pillanatokban mérhetõ-szárnyalásra késztetõ állapotot.
A tibeti mesék között bukkanhatunk hasonlóra.
"az emberek éheztek, fáztak, és nem tudták, milyen az: boldognak lenni"
A boldogság madara énekel, hangjaival teremteni tud.
Eljutni hozzá, meghallani dalát-ehhez minden kínok kínját járva vezet az út.
A megpróbáltatásoktól való félelem, a megalkuvás gyávasága,
az emberi akarat s az ezt tápláló hit
feladása maga a halál,
mert süketté lesz az ember.
Nem hallhatja meg a madár énekét.
Mert a madarat nem kívül kell keresni,
repülni nem lehet az égben,
dalt hallani,
megérezni
a boldogság ritmusát nem lehet
-csak legbelül igazán.
Csak egy-egy pillanatra halljuk,
s e boldogságtól aztán megint szomorúak leszünk,
és éppen ettõl éled mindig újra a dallam.
Nem biztos, hogy madár,
de olyan szépen tud énekelni,
hogy fáj.

Vitéz Ferenc

Csodálatos

Miért keresnék távoli csodákat?
hiszen, hogy élek, maga is csoda!
Csodálatos, hogy volt idõ: nem éltem,
csodálni ezt meg nem szûnök soha.
Csoda, hogy látok, hallok és beszélek,
csoda, hogy érzek és gondolkodom,
képzeletemben képek szárnyasodnak
s betûhálómmal õket elfogom.

Hát nem csoda, hogy írok, egymagában?
Sejtelmem nincs, hogy honnan e zene?
Mért éppen én s nem õ, vagy tán a másik
e furcsa szellem titkos búhelye?
Csodálhatnám a napot és a holdat
s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen;
de mért szállnék a messzi csillagokra,
hiszen csoda az én kis életem.

És új életek szakadtak belõlem,
oly egyszerû és mégis oly csodás,
ahogy a rügybõl a levél kipattan,
mégis mi hát egy új fogantatás?
Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni,
mi a remegés, mi a félelem?
S mily különös, úgy csüggni mindhalálig
egy idegen, egy másik életen.

A gyerekem az életemnek mása,
õ én vagyok, de mégis Õ maga.
Csodáltam õt, amikor járni kezdett,
mikor kibuggyant legelsõ szava,
s hogy egyre nõtt, akkor már félni kezdtem:
lehetséges, hogy Õ még Én vagyok?
s mikor benne is képek szárnyasodtak,
akkor éreztem, hogy már elhagyott.

Csodálatos, hogy mennyiféle kép van,
s ahány ember, megannyi képzelet.
Mindenki lát, csupán röptén elfogni
kevesen tudják ám a képeket,
mûvésznek mondják az ilyen varázslót,
aki szavakba, színbe, kõbe vés,
de honnan ez, én is miként csinálom?
Ez az, ami oly rejtelmes, mesés.

Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek!
Azt sem tudom, mibõl, meddig, hogyan?!
Akár a mag, amely egy sziklacsúcson
gyökeret ver s kövek közt megfogan.
A szél a gyönge magvat elsodorja,
de erõs az élet és megtapad...
Csodálatos az élet és hogy élek
s hogy én is adtam életmagvakat!

Elérkezett végérvényesen az õsz, rövidülnek a nappalak és ködösek a reggelek!
Színeivel, hangulatával kimeríthetetlen tárháza a képeknek és irodalmi alkotásoknak. Szeretnék egy csokorra valót átnyújtani nektek

"Szeretem a ködöt, amely eltakar, és egyedül lehetek benne. Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, amelynek lakója a magány, királya pedig az álom. Szeretem a ködöt, mert túl rajta zsongó jólét, meleg kályha, ölelésre tárt karok és mesék vannak, melyek talán valóra válnak.