Tavaszköszöntő

Sándor napján megszakad a tél,
József napján eltűnik a szél,
Zsákban Benedek
hoz majd meleget,
nincs több fázás, boldog, aki él.
Weöres Sándor

Kikelet hava

A téltemető lassan elvirul,
és szirmot bont a pirosló hunyor.
Az égbolton nem tobzódnak komor
hófellegek, és nem süvölt vadul

a szél. A kertben már vígan dalol
egy rigó, bokrok közt nyílik alul
az ibolya, és számolatlanul
bodobács jön a lapos kő alól

Aranyosi Ervin: Március 15-e

Mit is jelent a Magyarnak,
- mondd mit jelent e nap?
Mit jelenthet a rabnak,
ha végre már szabad?
Érzed, a szíved dobban,
lüktetni kezd a vér,
holt tüzed lángra lobban,
s harcolsz az álmodért.
Ősök mutatnak példát,
te érzed: - Menni kell!
Kivont karddal kezedben
a barikádra, fel!
De jaj, kivel állsz szemben,
ki lesz ellenfeled?
A Világ? Európa?
Ki készül ellened?
Vagy néped "vezetői"
a pénzért - árulók?
Kik vígan panamáznak,
s nem visszahívhatók?
Mit is jelent a Magyarnak,
- mondd mit jelent e nap?
A szabadság csak álom,
mert rabként tartanak?

Aranyosi Ervin: Petőfi verséhez...

ÁTADÁS

"És Péter kezdte mondani neki: Íme, mi elhagytunk mindent és követtünk téged" (Mk 10,28).

Urunk erre azt feleli, hogy az átadás Őérte van, nem pedig azokért a dolgokért, amiket a tanítványok átadásukkal szereznek majd meg maguknak. Őrizkedj az olyan átadástól, amelyben számítás van: "Átadom magam Istennek, mert szeretnék szabadulni a bűntől, mert szeretnék szentté lenni." Mindez azt mutatja, hogy jól értettük meg Istent, de ez a szellemiség nem tartozik a keresztyénség tulajdonképpeni lényegéhez. Az átadás végképpen nem valamiért történik.

„Üdvez légy születésed napján magyar szabadság! Először is én üdvezellek, ki imádkoztam és küzdöttem éretted, üdvözöllek oly magas örömmel, amilyen mély volt a fájdalmam, midőn nélkülöztünk tégedet!
Petőfi Sándor: Napló



Nemzeti dal

Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok! -
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordunk!
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

A nőkről sokan, sokféleképpen vélekednek, költőket ihlettek, festők ecsetjeit keltették életre, és sok más művészeti ág hirdeti alkotásaiban a nők különlegességét, szépségét, bájait.

Ezen a napon a férfiak igyekeznek kivételes bánásmódban részesíteni barátnőjüket, feleségüket, hölgy rokonaikat.

S bár tudva lévő, hogy a női lélek érzékeny és szeretetre éhes, s nemcsak az évnek ezen a napján kívánja a törődést, mégis boldogsággal tölti el az a kényeztetés, melyet ezen a napon kap.

Sok férfi nyilatkozott már úgy, hogy a nővel élni néha gyönyörű érzés, olykor teher, néha felemelő, máskor nyűg, egy mégis bizonyos.

Márai Sándor
1900. április 11. - 1989. február 21.

" Figyelj arra, amit a világ rajzol! Nézd, milyen gondosan rajzolja!
Mennyi gyöngédséggel, milyen aprólékosan, hóból, jégből és hidegből, a legnemesebb anyagokból alkotja kis művét, oly választékosan és figyelmesen, mint a japán művészek, akik már csak a lényegeset akarják elmondani, a varázslatos formát mutatják, az összhangot és a céltudatos részletet!
Nézd a jégvirágot az ablakon, s tanulj alázatot és ernyedetlen készséget a világról, mert nem is végezheted dolgodat, feladatodat eléggé figyelmesen és aprólékosan, nem is szállhatsz le eléggé mélyen lelkedben és a világban, nem is válogathatsz eléggé aggályosan a lehetőségek között.
Nézd a jégvirágot, melyben nincs semmi "célszerű", mint a természet anyagi alkotásaiban, s mégis, mennyi képzelőerő, a vonalaknak és a szerkezetnek milyen tökéletes összjátéka leheli ezt a kis remekművet ablakodra!
Nézd a jégvirágot, és szállj magadba."



"Ha csak teheted, élj mindig úgy, hogy az emberi szellem kristályba fagyott remekműveinek egyikét mindennap megszemléld, s ha csak néhány pillanatra is.

erdélyi magyar író és költő
1908. január 8. — 1998. február 17.

Tudnod kell kedvesem, hogy amikor a Jóisten a világot megteremtette, és már mindennel készen volt, összehívta négy legkedvesebb angyalkáját, hogy szétossza köztük a világ kincseit. Az igazi kincseket. Egyiknek a jóságot adta, hogy szálljon le vele az emberek közé, és mindenkinek a szívébe tegyen belőle egy darabkát. A másodiknak a szeretetet adta, s a harmadiknak a békességet. Láthatod: igazi nagy kincseket osztott szét az angyalkái között a Jóisten.
Odamentek sorra minden emberhez.

Ébresztő kiáltás

Serkenj fel, aki aluszol!
(Ef 5, 14)

A lélek mindaddig alvó állapotban van, míg felülről el nem éri őt az ébresztő szó. Semmit sem hall, Iát vagy érez abból, ami körülötte végbemegy. Fogalma sincs a veszélyekről, melyek fenyegetik. Ha tűz üt ki a házban, az alvó semmit sem vesz észre mindaddig, míg a füst be nem tölti a szobát, vagy már lángok veszik őt körül. Tolvaj hatol a házba: az alvó mit sem tud róla. Rablógyilkos lép az ágyához, hogy halálos csapást mérjen rá, de ő nyugodtan alszik tovább.

 
Sötét felhő fenn az égen,
esőcseppek megszülője,
dédelgette picinyeit,
ahogy elvárhatjuk tőle.

Ám egy furcsa pillanatban
egy eső csepp esni kezdett
útnak indult a föld felé,
ez volt a vég, s ez a kezdet.

Ahogy jött az égi csúszdán
átjárta Őt a félelem:
- amikor majd földet érek
véget érhet az életem?

Félt nagyon a fájdalomtól,
- jaj csak keményre ne essek,
legyen hosszabb az életem,
szép, gömbölyű csepp lehessek.

De a világ ily magasból,
olyan rút és zord, kegyetlen,
- Napsugár is felszáríthat,
Föld magába szívhat engem.